Egyik cikkünkre reagálva kaptunk egy levelet. Hosszabb levelezés indult meg közöttünk, és ennek eredménye a levél tartalmának ismertetése illetve egy hosszabb interjú a párral. Fogadjátok szeretettel:
"Nagy örömmel olvasom a bejegyzéseiteket néhány hete / hónapja, amióta vőlegényem felhívta rá a figyelmemet. Szeretnék reagálni a nemrégiben "
Első alkalom..." címmel megjelent cikkre. Mi vőlegényemmel 4 éve járunk együtt ebből 2 éve tisztaságban, másfél éve jegyességben és most szeptemberben fogunk szentségi házasságot kötni.
Én vagyok az a lány, akire hivatkozol a fent említett cikkben is. ("Nem hiszem, hogy túl sok fiatal van, aki már kiábrándulva indul neki az első szexuális kapcsolatának úgy, hogy a szex csak szex, nem nagy dolog. (Ha igen, akkor valami nagyon el lett szúrva a szexuális neveléssel kapcsolatban.") Én komoly önszuggeszció árán 15 évesen meggyőztem magamat arról, hogy át kell esni az első alkalmon, mert az úgy is olyan kellemetlen, meg ciki, de meg kell tenni, és utána már jó lesz. Akkor egy számomra semmit nem jelentő fiúnak odaadtam azt, amire utólag tudom, a legjobban kellett volna vigyáznom. Nem akarok túlzottan részletekbe bocsátkozni, a lényeg az, hogy nem ő volt az utolsó, akivel a "felnőttet eljátszottam." Ez a korai, felkészületlen, átgondolatlan testiség egy jégszobrot kreált belőlem, aki az érzelmeit a lehető leginkább megtartja magának.
Egy hónapja döbbentem rá az okra. A korai szexuális együttléteket én nem akartam, belül üvöltöttem, hogy nem akarom, de a saját magamra erőltetés erősebb volt, hogy "túl kell rajta esni, egy felnőtt kapcsolathoz ez kell, stb". A szexet sosem tudtam érzelmileg megközelíteni, egy kölcsönös, múlandó örömszerzésnek tartottam, ami olyan felnőttes. De mindig viszolyogva hallgattam az olyan lányokat, akik arról meséltek, hogy a barátjuk szex közben azt súgta a fülükbe, hogy "szeretlek". Teljesen ki voltam akadva, hogy ez a két dolog, hogyan jöhet össze.
Családi és hitbeli háttér?
Berci: Katolikus, illetve evangélikus szülők gyermeke vagyok. A vallás mindig jelen volt az életemben, gyermekkoromban hittanra járattak, templomba minden vasárnap (vonzott a ministrálás, de nem jött össze), keresztény általános és katolikus középiskolába jártam. A hitet és a hitéletet azonban nem ismertem meg, nem tudtam meg a lényegéről semmit ezért nem is volt meghatározó. Mentem a templomba, mert kellett. Azonban a kamaszkor, a lázadás még ettől a kevéstől is elcsábított és gyökeresen megváltozott az életem. Szüleim a kamaszodás kezdetével, nem hogy erősítettek volna a hitben, de ők is fellazultak, hogy most már nem kell nekik sem vasárnap korán kelni. Gimnáziumban amint lehetőség nyílott rá, ellógtam, és magamtól sosem mentem templomba.
Szüleimet az előző rendszer által megtört gondolkodás és vallásosság jellemzi. Fontosnak tartják a vallást, csak valójában nem tudják, mi az. Kialakítottak magukban egy képet arról, ami nekik még kényelmes és kompromisszumok, erőfeszítések nélkül könnyen teljesíthető, eszerint élnek és ezt adták tovább nekem is. A realitás pedig állandó veszekedés, egymás hibáztatása és a kommunikáció teljes hiánya. Tulajdonképpen ők az a házaspár, akik ha megtanultak volna kommunikálni, akkor tökéletes keresztény házasságuk lehetne.
Ági: Én elvált szülők gyermeke vagyok, édesanyámnál nőttem fel. Szándékosan nem azt írtam, hogy ő nevelt fel, mert a válás után (5 éves voltam) édesanyám karrierépítésbe kezdett, reggeltől estig dolgozott, és szépen lassan kezdett beszivárogni az ezotéria és egyéb okkult dolgok az életébe (mára már tulajdonképpen teljesen bekebelezte az okkultizmus: reikihez hasonló szekta szeánszaira jár, tarot kártyás, számmisztikás, ingás jóslással és kézrátételes gyógyítással keres pénzt). Szüleim eredetileg reformátusok, bár egyik sem gyakorolta a vallását, nem mentünk soha templomba temetéseket, esküvőket és keresztelőket leszámítva. Minket is református egyházban kereszteltek, de ennek az ég egy adta világon semmi jelentősége nem volt az életünkben. Nővéremmel iskola után a barátokkal lógtunk, vagy otthon "semmit-tettünk". Szóval így nevelődtünk fel, rengeteg magunkba táplált elvárással, kérdéssel, kétellyel, bizonytalansággal, amire választ nem kaptunk. Szó szerint magunkat neveltük. Ezek után nem csoda az, hogy 15 évesen mi indult el bennem.
Mikor találkoztatok?
Ági: 18 évesen találkoztam Bercivel a főiskolai gólyatáborban. Ő, ahogy engem meglátott és beszélgetni kezdtünk eldöntötte, hogy 8 év után elmegy gyónni és lerakja azt a káros és függő életét, ami megfertőzte a kamaszkorát. 2007 szeptemberében jöttünk össze. Azóta már megbeszéltük, hogy valójában egyikünk sem akart lefeküdni még a másikkal, csak magunkra erőltettük, merthogy ez kell.
Berci: Az előzőekre reagálva: a gimibeli "csajozás" célja nálam sem szex volt, bár középiskola alatt komoly erőfeszítéseket tettem, hogy mégis az legyen, bele is futottam egy igen rossz kapcsolatba emiatt. Mindenki ezt csinálta, nem is láttam másra pozitív példát. A züllést pedig az okozta, hogy autóbaleset ért 16 évesen és magántanuló lettem a gimi utolsó éveiben emiatt (nem tudtam járni egy-két hónapig), és volt még egy más jellegű műtétem is. Rossz társaságba keveredtem, előkerültek régi ismerősök, akiknek hatására kipróbáltam a marihuánát és rá is szoktam (nem is kicsit, a vége felé már napi 1-2 gramm is elfogyott...az anyagiak előteremtése nem ismert akadályt...). Innentől kezdve ez határozta meg az életemet, egészen addig a pontig, amikor megláttam Ágit, és elhatároztam, hogy soha többet nem fogok drogozni, ha ez kell ahhoz, hogy együtt lehessünk. Nemsokkal később, kb. 8 év után először elmentem és életgyónást végeztem. De ez még igazán nem a beteljesedés pillanata, sajnos a rossz vallási berögződések miatt egyáltalán nem gondoltam, hogy most emiatt változtatnom kellene vallás gyakorlati részét illető elképzeléseimen is, így a hitem tényleges megélése még váratott magára két évig a megtérés után.
Mi volt az oka a hitéletetek elmélyülésének?
Berci: Ahogy tanulmányaimban (vallástudomány) egyre inkább elmélyültem, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy az ember alapértelmezetten vallásos kell, hogy legyen. Meglepetésemre az is kiderült, hogy a katolikus vallás teljesen más, mint amit én gyerekkoromban megismertem és megutáltam. Elkezdtem érdeklődni teológiai és dogmatikai mélységeiben a vallásom iránt, és így szépen lassan bekövetkezett a második megtérésem is, elkezdtem gyakorolni a vallásomat, elmélyült a hitem. Fontosnak tartom kiemelni, egy alapítványi szekuláris főiskolán találkoztam azokkal az információkkal, amelyek a megtérésre buzdítottak. 12 év egyházi nevelés után azt sem tudtam mi az a zsolozsma vagy Oltáriszentség pedig 4-es 5-ös voltam hittanból mindig is és elsőáldozó is voltam. Ági ekkor még nem volt se katolikus, se vallásos, eleinte nem is értett egyet a dologgal, mindig is nevetségesnek tartotta a hitet, a vallásosságot. Ahogy egyre inkább merültem bele, mégis látta, hogy nekem ez fontos és ezért jött velem.
Ági: Ebben egyértelműen Bercire támaszkodtam, az ő tanulmányai kapcsán kezdett el erről beszélni nekem. Eleinte idegen volt tőlem a vallásosság és emiatt annak gyakorlása. Kamasz koromban kinevettem az olyan embereket, akik bármilyen szinten is foglalkoznak ezzel, később ráébredtem, hogy fontos, hogy tudjuk, hogy miért élünk, mi a világ, ami körül vesz minket. Berci rengeteget mesélt eleinte túlnyomó részt a Bibliáról, ami belőlem egy nagyon rossz reakciót váltott ki:mivel borzasztóan szégyelltem, hogy nem ismerem, azelőtt sosem olvastam, maximum belelapozgattam a gimnáziumi magyar órán. Ezek miatt inkább úgy tettem, mint aki mégis ismeri. Ebből következően az egész vallásosságot Berci személyéhez kötöttem, az ő szava szentírás volt számomra (ami elég nagy probléma volt, hiszen akkor még ő is egy kóválygó, kereső ember volt, azonban ez eredményezett egy torz alá-fölérendeltséget) Ebben a helyzetben tulajdonképpen, a közvetlen és őszinte kommunikáció hiányzott. Sokáig a rossztól, a pokoltól való félelem buzdított a vallásosságra, mígnem lelkileg és szellemileg is megértem, és Isten kegyelméből beláttam, hogy szeretet nélkül nem megy semmi és a jóra kell törekedni, nem a rosszat elkerülni. Egy mondatban azt tudnám mondani, hogy a hitem annak arányában mélyült, ahogyan meg tudtam nyílni lelkileg Berci felé és fel tudtam számolni az álarcaimat.
A tisztaság kérdésének felmerülése is nagyjából a hitünk megismerésének kezdetén vált aktuálissá. Nekem a családommal elég viharosan alakult a kapcsolatom (a fentebb említett okok miatt), ezért egy kényszerű döntés után, párommal úgy határoztunk, összeköltözünk - bár akkor már tisztán éltünk. Ez nem is változott összeköltözés után sem. Sok konfliktus, lelki válság, és veszekedés kísérte az utunkat, de átéltünk egy hihetetlen lelki- és jellemfejlődést. Ő már egész az elején kezdte levágni a vadhajtásait, nekem hosszabb ideig tartott. Alapjaiban építettük újjá az életünket.
Pár szót még az összeköltözésről...
Berci: Összeköltözésünk oka egyáltalán nem a testiség volt, sőt, addigra már több mint fél éve éltünk tisztaságban (ekkor még semmit nem tudtunk a tisztaságról, még azt sem hogy így hívják, csak azt, hogy az egyház tanítása szerint házasság előtt bűn a szex és ebben bíztunk). Családi okok miatt olyan kényszerhelyzetbe kerültünk, hogy választhattunk, vagy összeköltözünk, vagy újonnan felfedezett vallásosságunk miatt hagyjuk, hogy szétválasszanak minket. A költözés mellett döntöttünk.
Nagyon sok nehézség volt az elején, a tisztaság terén is, de leginkább a kommunikáció miatt. Egyikünk sem látott jó példát otthon, Ági szülei elváltak, így sosem látott férfi és nő között szeretetteljes kommunikációt, én szüleim pedig sosem tanultak meg kommunikálni egymással. Az elkövetkező egy-másfél év mindkettőnknek nagyon komoly útkeresés volt, nekem megbirkózni a munkanélküliséggel, Áginak a munkával. Együtt pedig az állapotunk és az ebből folyó kötelességeink tisztázása jelentett nehézségeket.
Sajnos nem áll módunkban az esküvő előtt szétköltözni. Nagyon nehéz volt ez az időszak, de meggyőződésem, hogy nekünk pont ezt és pont így kellett átélnünk, ahhoz hogy ide jussunk. 2 év alatt sok türelmet és önkontrollt tanul az ember. Ez persze nem azt jelenti, hogy ha nem így alakult volna az életünk, akkor nem a „külön élést” választjuk. Alapvetően az a helyes, a mi esetünk sajnos nagyon nagyon szövevényes és bonyolult volt.
Mi segítette a kapcsolatotok, a tisztaság alakulását?
Berci: Nagyon sokat segített a közösségünk, ahol végre láttunk egyrészt jó vallási példákat, és jó keresztény családmodelleket is (sőt még gyerekkori álmom is teljesült és ministrálhatok). Végül, ami kérdés még megválaszolatlan maradt, azt a blogotok megválaszolta. Amint rátaláltunk, azonnal végigolvastuk, el is végeztük a
párkapcsolat csalhatatlan tesztjét hatalmas sikerrel. 100%-ban kiiktattunk minden fajta érintkezést, ami így utólag elég hősies, ha belegondolunk, hogy egy lakásban élünk. Ami problémánk volt a kommunikációval, azt ez gyakorlatilag mind megoldotta, sőt még érzelmileg is elmélyítette a kapcsolatunkat.
Ági: Pár hete történt csak, hogy beszélgetni kezdtünk arról, amiről még eddig sosem, az életünkben történt testi kapcsolatokról. Berci nem akarta hallani sokáig az én történeteimet, ami valahol megérthető, én pedig nem mondtam el.
3 napig beszéltünk erről folyamatosan, és megtörtént az áttörés, ami majd 4 éve váratott magára. Keserves zokogásba törtem ki és hoztam felszínre azt a kislányt, akit 14 évesen eldugtam magamban és törtem szét azt az általam ideálisnak vélt "nő" képét, amiben éltem hosszú éveken át. Végtelen bűntudatom, de egyben nagyon erős bűnbánatom is volt.
Ezt az eseményt segítette elő a 2 hetes próba a blogról és rengeteg tanács megfogadása, amiről írtatok. Sok kényelmetlen, nehéz helyzetet teremtett az őszinte kommunikáció, de csak megerősített minket. Amióta ez az isteni kegyelmet kaptam, teljesen megváltozott minden. Merek beszélni, őszinte lenni, megszűnt az állandó feszengés, idegeskedés, hogy most mit mondjak. Felszabadultam.
Az útnak azonban még nincsen vége, hiszen a 14 éves kislány kiszabadult, de az óta 22 lett, most meg kell ismernie magát és fel kell nőnie. Ebben hihetetlen nagy segítséget és támaszt jelent a szerelmem. Nagyon összekovácsolt minket ez az elmúlt időszak. Beszélgettünk a nászéjszakáról. Kicsit féltem tőle, hogy nem tudok elvonatkoztatni, és ugyanúgy fogom megélni a nászéjszakát, mint a korábbi szexuális ügyeimet, de aztán megbeszéltük, hogy nem tudjuk milyen a helyes testiség, amit a házasságon belül élhetünk meg, ezért aztán elvárások, elképzelések nélkül megyünk neki, úgy mintha valóban az első alkalom lenne (merthogy tulajdonképpen az is).
Egy évvel ezelőtt tértem meg, nemrég együtt részesültünk a bérmálás szentségében. Az elmúlt időszakban mind a kettőnk kapcsolata, mind pedig a hitünk nagyon elmélyült. Ezért hihetetlenül hálás vagyunk Istennek és a Szűzanyának."
