Bármilyen "túlhaladottnak" is tűnik az egyház ajánlása a házasságra való tiszta készületre, vannak párok, akik "megpróbálják a lehetetlent." Új "rovatot" indítunk, melyben házaspárok mesélnek arról, hogy készültek tisztán a házasságra. Néhány pár tanúságtétele szerepel hasonló formában a Biztos út című könyvben (köztük Nóriéké is), de rajtuk kívül is sok pár egyezett bele, hogy megosztják történetüket. Hetente rakjuk meg majd fel ezeket.
Az első pár tehát Nóri és Csabi . 3 évig jártak együtt (+ 1 év jegyesség), 8 éve házasok, és négy
gyermekük született ezalatt. Nóri - fogalmam sincs, mikor van erre ideje, - blogot is ír a mindennapjaikról. http://jelenpillanatok.freeblog.hu/
Hogyan ismerkedtetek meg? Mit gondoltatok a házasság előtti testi kapcsolatról?
Csabi: Nórival Taizében, egy nyári ökumenikus ifjúsági lelkigyakorlaton találkoztunk, ő érettségire készült, én akkor kezdtem el az egyetemet.
Annak ellenére, hogy voltak közös tulajdonságaink, amelyek elsőre vonzónak tűntek, hitünket különbözőképpen éltük meg, s nem ugyanazt gondoltuk a test szerepéről sem. Én úgy gondoltam, hogy egy-két év után helye van a testi egyesülésnek is, Nóri azt mondta, hogy a házasságig szeretne várni. Nóri válasza után azt gondoltam magamban, hogy majd meglátjuk… Együttjárásunk első évében Nóri nagyon tartózkodó volt. Én próbáltam romantikus sétákra hívni, közeledni hozzá, de ő kitartott.
Nóri: Egy év után fordulópont elé kerültünk. Azt éreztem, Csabi nem érti az én igazi indítékaimat: neki a test fontosabb, én pedig hiányoltam a mélyebb lelki kapcsolatot. Ekkor én mondtam ki, hogy szakítsunk. Később újraéledt kapcsolatunk azáltal, hogy megtaláltuk a lelki közösséget. Ez hosszú és rögös út volt, de sikerült…
Csabi: Engem előbb idegesített, majd mellbevágott Nóri elszántsága. Én másképp éltem meg a hitet, mint ő. Nem vettem komolyan az egyház meghívását sem, hogy várjunk a testi kapcsolattal a házasságig. Nóri magatartása hívott meg abba a közösségbe, ahol ő ezt a hitet kapta. Ezután pedig már Nóri és az ő közössége vezettek hitem további elmélyülésére, és együttjárásunk megújulására.
Kívülállóként azt gondolhatnánk, hogy nagyon szerencsések vagytok, hogy pont egymásba szerettetek bele, mivel összeilletek sok szempontból. Nem tudjuk ugyanis befolyásolni, kibe szeretünk bele. Vagy igen?
Nóri: Amikor serdülni kezdtem, bennem is feltámadt a vágy, hogy megtapasztaljam, milyen a szerelem. 14 éves koromban meg is ismerkedtem egy fiúval. Éppen akkoriban kezdtünk a hittanon beszélgetni ezekről a kérdésekről. Eleinte erős volt bennem a vonzás. Néhányszor meg is csókoltuk egymást. De ugyanakkor nőtt bennem a vágy, hogy komolyan éljem a kereszténységet. Ez segített abban, hogy belássam, nem szabad elsietnem; én még nem vagyok érett erre. Így sikerült visszafognom magam, és csakhamar lecsendesült ez a kapcsolat. Később tudatosan imádkoztam, hogy ne legyek szerelmes, mert még nincs itt ennek az ideje. – Ha a szerelem-hormonra gondolok, el tudom képzelni, hogy a fellobbanó kis szerelmek magukkal tudtak volna sodorni, ha én tudatosan le nem állítom azokat. De ezzel azt is megtapasztaltam, hogy a szerelem fellobbanását lehet szabályozni.
Ekkoriban kezdtem megérteni, hogy Istennek van egy terve rólam, és én akkor leszek a legboldogabb, ha azt keresem, amit Ő álmodott életemről. Gondolkozni kezdtem, vajon Isten milyen társat tervezett számomra. Egy hívő és hozzám hasonlóan gondolkozó fiú lett az ideálom.
A magam életét, és sok hittanos társamat életét és párválasztását is látva tehát, biztos vagyok benne, hogy lehet befolyásolni, kibe legyünk szerelmesek. Sajnos olyan példákat is láttam, hogy aki nem tudatosan készült a kapcsolatra, a házasságra, vagy nem merített erőt a hitéből, azt el tudott kapni mindenféle szerelem. És ez aztán szenvedésekhez, szakításokhoz, rossz esetben váláshoz vezetett.
Hogyan segített titeket ez a fajta házasságra való készület a közös lelki élet megalapozásában?
Nóri: A lemondásból, s a testi kapcsolat háttérbe szorításából sok olyan gyümölcs született, ami mind a mai napig élteti a házasságunkat. Ami igazi áttörést hozott kommunikációnkban, hogy elkezdtük közösen olvasni az evangéliumot, és élni az „életigét”. Így fedeztük fel, mit jelent közös evangéliumi elhatározásokat tenni, hogyan lehet közösen böjtölni (nagyböjtben, adventben), mit jelent a lelkünkről beszélgetni.
Nehéz lehetett az egymás iránt érzett vággyal megküzdeni, ugyanakkor nem hagyni, hogy a világ elbizonytalanítson az elhatározásotokban…
Nóri: Az hogy én kitartottam ezek mellett az elvek mellett, nemcsak rajtam múlott, hanem még inkább azon, hogy korábban az ifjúsági hittanon átbeszélgettük a tisztaság kérdését. Így én már úgy készültem az együttjárásra, hogy megértettem, mit kíván tőlem Isten az együttjárás során. És ehhez hű akartam maradni.
Igaz, hogy az elhatározások a szerelem ködében néha elbizonytalanodtak, de Jézus és a közösség mindig adott erőt, hogy újra és újra döntsek. Azt szeretném mondani nektek, fiataloknak, hogy ha döntötök Jézus mellett, Ő nem fog elhagyni titeket. De ha most nem döntötök, illetve az együttjárás kezdetén nincsenek irányelveitek, hogy ti hogyan akartok élni ebben, akkor valószínű, hogy az érzelmek és a hormonok győznek.
Amit ma világosan látok az az, hogy a hasonlóan gondolkozó fiatalok közössége nélkül nem tudtam volna végigjárni ezt az utat, olyan erős a szerelem, és a világ nyomása. Mert a történethez tartozik, hogy amikor elbizonytalanodtam, mindig bátorítást kaptam a beszélgetésekből: hittanosokkal, lelkiatyámmal, ahhoz, hogy hűséges legyek Jézushoz, és az emberileg is legjobb normákhoz.
Csabi: Ma ugyancsak a hívő közösség segít, hogy a házasságunk ne álljon meg, s ne maradjon meg a hétköznapi dolgok szintjén, hanem szüntelenül törekedjünk arra, hogy jobban Istennel éljünk, s Őt kommunikáljuk egymás számára, még ha sokkal nehezebb is kivitelezni ezt az egész napos munka után a nyüzsgő gyerekek feje felett…
18 évesen hogy lehet biztos az ember abban, hogy a kapcsolatból házasság lesz?
Nóri: Együttjárásunk során Csabi egy féléves ausztriai ösztöndíjat kapott. Így távol kerültünk egymástól. Ez nagyon jót tett kapcsolatunknak. Nem eltávolított, hanem közelebb hozott minket egymáshoz, illetve a távolság rálátást adott mindkettőnknek, hogy mérlegeljük kapcsolatunkat. – Ma jobban látom, hogy fiatalabb korban, nagy segítséget jelent, ha egy időre távol kerülünk egymástól. Mert így valósabban tudjuk látni egymást és önmagunkat; kicsit megszabadulunk a szerelem kábulatából, és ezáltal jobban tudunk dönteni jövőnkről.
Mire próbáltatok mennél jobban felkészülni az együttjárásotok alatt?
Nóri: A házasságunk hétköznapjaiban önmagunkat, a szívünk legmélyét adni egymásnak.
Csabi: Házasságunkra, úgy próbáltunk készülni, mint egy életreszóló önajándékozásra. Erről tanultunk az ifjúsági közösségben, majd a jegyesi beszélgetéseken. Ezért is választottuk a Chiara Lubich-tól származó idézetet az esküvői meghívónkra: „Aki mellettem van, azt Isten ajándékul teremtette számomra; engem pedig ajándékul teremtett számára.”
Bennem, mai napig sokszor felmerül az önzés kísértése: a vágy, hogy a házasság engem tegyen boldoggá, és nekem adjon egy nyugodt helyet, ahova hazatérhetek... Ebből próbálok mindig újra kilépni, és ebben segít, hogy hallottam az „adás” törvényéről. (Hogy ne kapni akarjak, hanem adni!)
Számtalan dolog van az életünkben, amihez ragaszkodunk: az időnk, hobbink, munkánk, tanulmányaink. Mi kezdettől azt kerestük, hogyan tudjuk legféltettebb „kincseinket” is megosztani, ha kell föláldozni egymásért. Hogy házasságunk ne csak annyi legyen, hogy egymás mellett éldegélünk, nagyobb viták nélkül, hanem hogy tudjunk mindennap szívünk legmélyéig találkozni.
Mi segít, mi ad erőt, hogy nap mint nap megőrizzétek a kettőtök közötti szeretetkapcsolatot?
Nóri: Azt éreztük, hogy hetente legalább egy-egy órát kell szánnunk arra, hogy leüljünk mélyen beszélgetni. Enélkül felszínessé válik mindennapi kommunikációnk. Ahhoz, hogy tudjunk ennyi időt ajándékozni egymásnak esténként, le kellett mondanunk számos dologról. Minden családban más lehet az, ami akadályozhatja a párbeszédet. Nekünk pl. nincsen tévénk a lakásban, mert láttuk, ez elvenné az időt attól, hogy egymással beszélgessünk.
Csabi: A számítógépet is igyekszünk este nem használni, s Nóri is korábbra időzíti a telefonbeszélgetéseit. Ez néha nehéznek tűnik, de így a legértékesebb kincsünket is odaadhatjuk egymásnak. - A házas-beszélgetéseinkről az a kép jut eszembe, amikor a hagymát pucoljuk: Lassan, egyesével kell kibontani a külső rétegeket, csak úgy jutunk a mélyéig. Mi is csak lassan, egy komolyabb beszélgetés által jutunk el a szívünkben élő közös Istenig. Csak egy ilyen együttlét alatt tudjuk elmondani egymásnak az Istenből és az Igéből fakadó szeretet-lépéseket is, amelyek a legizgalmasabb élmények napjainkban.
Néha lassan indul el a beszélgetés, különösen akkor, ha előtte valami konfliktusunk volt. Nóri ilyenkor inkább csendben marad, duzzog, s nem szereti ezeket kibeszélni.
Nóri: Egy feszült helyzet után néha fél óráig is ülünk csendben egymás mellett, mire megnyugszunk. Már tudjuk, hogy ilyenkor közös imát kell kezdeményezni valamelyikünknek. Egy csendes ima után újra tudunk egymás szemébe nézni és megszólalni.
Csabi: Mindennap törekszünk reggel közösen imádkozni, és elhatározni valamit az evangélium alapján. Különösen ezek a közös elhatározások kötnek minket össze a nap folyamán.
Mesélnétek egy konkrét tapasztalatot arról, hogy mit sikerült adni a másiknak, amire a közös elhatározás indított?
Csabi: Egyszer az történt, hogy kétszer is korán keltek a gyerekek. Felsírták egymást hajnalban. Nórinak több az alvásigénye, nem szívesen kel föl fél 6-kor. Gondoltam, a legtöbb, amit adhatok neki, hogy hagyom pihenni, s megcsinálom, ami neki segít.
Nóri: Mikor kijöttem 7-kor a szobából, már állt a legó-vár, meg az autópálya-rendszer a gyermekek számára. Nagy öröm volt, hogy elfogadhatom a szeretetet, amit Csabi ezáltal adott.
A szürke, rohanós hétköznapokban mire kell tudatosan odafigyelnetek, hogy ne sodorjon el az élet egymás mellől?
A legfontosabb, amit adni tudunk egymásnak, az időnk és az odafigyelésünk. És sokszor ez a legnehezebb is. Én egész nap otthon vagyok a gyerekekkel, alig várom, hogy Csabi hazaérjen, és elmondhassam, mi történt velünk, mi volt nehéz, milyen aranyosat műveltek gyermekeink.
S ekkor ő hazajön, és arra vágyik, hogy ő mondhassa el, mit dolgozott aznap, ki dicsérte meg, ki szólt be neki. Ez egy olyan pont, amikor könnyen elbeszélhetünk egymás mellett, ami néha meg is történik. De ha én úgy várom Csabit, hogy rá akarok figyelni, és ő úgy jön haza, hogy nem azt nézi, mit nem pakoltam el (mert ő a rendet szereti), akkor egy mélyebb szeretet születik köztünk.
Én sokáig nem éreztem fontosnak, hogy valóban érdeklődjem az iránt, amit Csabi dolgozik, tanul. A munkája mellett japán jogot kutat. Tőlem pedig mind a jog, mind Japán igen messzi áll. Sokáig úgy éreztem, hogy épp elég, ha én elfogadom, hogy őt ez érdekli, de engem hagyjon vele békén. Nemrégiben jöttem rá, hogy akkor értem meg őt jobban, ha érdekelni kezd a japán jog, ha próbálok érdeklődni ez iránt, és nem csak úgy elfogadom, mint az ő hobbiját…
Csabi: Közös elhatározásunk volt házasságunk után, hogy a hétvégékből egy napot másokra szánunk. Ilyenkor látogatjuk meg nagyobb családunkat, valamint más házaspárokat, barátainkat. Egy állandó kihívás megtalálni, kinek, hol tudunk örömet szerezni a látogatásunkkal, segítségünkkel, meghallgatásunkkal. Az ilyen látogatós napokat is úgy szoktuk kezdeni, hogy közös imában szövetséget kötünk arra, hogy ma másokért szeretnénk élni, de úgy, hogy közben folytonosan egymásra is figyelünk.
Forrás: Tomka Ferenc: Biztos út - Szerelemről, szexualitásról értelmesen
Továbbra is szívesen várjuk kérdéseiteket (biztosutblog@gmail.com), hozzászólásaitokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése