2013. november 28., csütörtök

Szereted? Akkor adj neki Mindent!

Amiről nehéz beszélni, arról fontos beszélni. Amit nem lehet megfogalmazni, azt létszükséglet megfogalmazni. 

A belső űr, a belső vágy ... mindnyájunk sajátsága. Ott tátong bennünk, s mi néha mindenfélével betömködjük, máskor pedig szélsőségesen kifeszítjük határait, úgy, hogy majdnem belepusztulunk önmagunk éheztetésébe. Kiüresítünk, kiszelektálunk, lefogyasztunk, kidobálunk, aztán hagyjuk, a seb levegőzzön, mérgesedjen, vérezzen, nem ápoljuk, nem kötözzük be. 

Intimitás. Legbelül van ez az űr, legbelül kell hát megtalálni azt, ami beleillik. Mi van legbelül? Egyéni intimitásom. Én magam. De mivel magamat nem tudom kifordítani és átnyomkodni ebbe az űrbe, valaki más kell, aki betölti. Ki hatolhat be oda egészen? Bárki, akit beengedek. S kinek érdemes behatolnia? Nem sokaknak. Egyetlennek. Olyannak, akiben egészen megbízom. Olyannak, aki egészen betölt, mert a mozaikdarabok csak tovább vágnák a sebet. EGY kell. Aki tökéletesen tud illeszkedni, aki nem akar elvágni, beszűkíteni, kitágítani, egy kell, aki elfogad. Ő az, jól sejted. A Végtelenség. A Végtelen az, aki alkalmazkodik hozzám? Igen, Ő az egyetlen, aki képes végtelen voltában pontosan megismerni, kiismerni engem úgy, hogy egészen precízen tudja, mivel nem vág el, mivel nem bánt, nem sért fel. 

Ha megvan, ha meg tudtam engedni, hogy betöltsön, nem vágyom tehát semmi másra többé? Elhajlásaim mindig vannak. Sajnos. Ezért Ő, mivel pontosan tudja, mivel lehet betölteni ürességemet, kis engedményt tesz. Ez a kis engedmény a Másik. Akit beengedhetek. Hogy ha süket és vak is volnék sok pillanatomban, és a Végtelent nem venném észre, ott legyen Valaki, aki kézzel fogható, aki felé léphetek, aki léphet felém. Megengedi ez a kegyes Végtelen. Ajándékba adja, ha vágyom rá és nem félek megkeresni és megtalálni, ha nem félek, hogy engem is megtalál ez a Másik. Mert benne is ugyanúgy van egy ember számára kiismerhetetlen űr. S neki is engedményt adott az a Nagy Végtelen. Így haladunk hát egymás felé, s kis, finom lépésekkel egyre közeledünk egymás belsejéhez. Oda, ahol annyi minden járt már, amivel megpróbáltam betömni azt az űrt. De mivel nem csak egy lyuk, nem csak egy szakadék, hanem konkrét űr, sosem sikerült, mindent elnyelt, s mégis éhes maradt. 

S jön ez a titokzatos Másik, akit beengedek a meggyógyítgatott szélű, Végtelen által belakott Térbe. Ami az enyém egészen, mégsem ismerem. Ahol elvesztem minden tudatomat. Vigyázz, Másik, el ne vessz! De meg se ijedj, meg se sértődj, el se fuss! Sokszor szerettem volna tudni, mi van ott, ahol jársz, de a Te feladatod, hogy egészen felderítsd. Ám egészen Neked sem fog menni, de vannak szegletei, ahova csak Te juthatsz el, senki más emberfia. 

Ilyen az egyik tudatlan, öntudatlan szeglet. A megsemmisülés sarka. Vagy csúcsa. Az egészen elveszővé élet szakasza. Ahol Te is éppoly öntudatlan vagy. Ahol nem szeretnéd, ha bárki megpillantana. Csak én, az egyetlen. A Végtelen tette ezt a lehetőséget Beléd, belénk, s megszenteli e helyet. A teljes sérülékenység helyét. A külső szemeknek láthatatlan, s Magad számára is láthatatlan helyet. Ahol összeér a két tudatalatti, ahol olyan erővel ütközik, ami vetekszik egy komoly elektromos kisüléssel. Amely közben és után olyan gyenge vagy, hogy ha bárki rád találna, egészen kis erővel életedre törhetne. De Te biztonságban vagy, mert csak egyetlen megbízható embernek mutatod meg ezt az elveszést. Amelyik pillanatban egészen kicsavarodsz Magadból, egészen belecsavarodsz a Másikba, s ugyanakkor önmagadba és a végtelenségbe is. Egyetlen szempillantás műve az egész, de olyan, mint egy öltés a cipő bőre és talpa között: nagy gonddal lehet csak átbökni rajta, de néhány milliméterrel közelebb kerültél ahhoz, hogy összeilleszkedjék teljesen a talp és felsőrész, hogy elkészüljön a Mű. 

Olyan vagy, akár egy megriadt, fáról lezuhant kisállat, senki ne találjon meg, mert másodpercek alatt felfalhat. Olyan ez a terület, mint a mély, sötét, vadregényes erdő. A Férfi megbújik, védelmet talál, ugyanakkor egészen elveszik, s kiszolgáltatja magát a Másiknak, ahol egyszerre erős Férfi, aki uralom alá hajtja a földet, s leggyengébb kisállatka, amelyik védelembe menekült. S a Nő egészen kiszolgáltatott, de egyidejűleg biztonságot nyújtó megingathatatlan szikla is, amely szilárdan tart, de amelyet szilárdan kell tartani. Kitárulkozik, magába fogad, s birtokba vesz. Aztán egy pillanat alatt mindkettő összetörik, ahogy a jég rian, s parányi darabokra hullik egymás karjaiban. Ide ne merészkedjen senki, mert olyat lát, ami felsérti, ahogy a szilánkok vágnak. 

Ide ne tévedjen senki, mert úgysem tudunk neki olyat mutatni, amire magában ráismerhetne, hisz egészen máshogy törik össze, s máshogy épül fel mindenki. Ide ne gyalogoljon be senki, mert szétrúgja, porrá zúzza a kis szilánkokat, amelyek épp kezdtek újra egésszé összeforrni. 

Kinek mutatod meg ezt a területet? S hánynak? Mikor? A Végtelen egyre szavatolt Téged. Engem. Mindannyiunkat. A többiért nem vállal garanciát. S ha mindig újra fel akarsz épülni egésszé, be kell engedni a megszentelő Gyógyító közösségét. Mert ily megsemmisülés után csak úgy tudsz újra öntudatos, biztosan lépő emberré lenni, ha felsegítenek. Ki segít fel? Az az egy Ajándék, Abba kapaszkodva, Aki Neked adta. Aki nem szétrúg, hanem összegyűjt, aki nem szétcsavar, hanem átölel, aki nem kifacsar, hanem feltölt. 

Akarsz-e biztonságban élni, s lángra lobbanni, elégni, majd újjáéledni az arra rendelt pillanatokban? Gondolkodj el. Engedd, hogy átöleljen a Végtelen, s megajándékozzon azzal, Aki vigyáz Rád, s Akire vigyázhatsz. Mindenki erre az intimitásra vágyik, a Mennyország ezen kis részletére, amelyet nekünk ajándékoz a végtelen Jó, ha nemcsak részleteit keressük egymástól függetlenül, hanem az Egészet, Egyben. Ahol ott vagyok én, ott a Másik, s ott van mindeneket összetartva Ő. Egyetlen biztos lehetőséget kapunk rá. Élünk vele?

(Köszönjük egy olvasónk gyönyörű gondolatait...)
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...