
Párkapcsolat, házasság, szexualitás - keresztény szemmel, értelmesen
2011. október 2., vasárnap
Házaspárok tanúságtétele (8) Kata és László

2011. szeptember 23., péntek
Második tisztaság (9) - tapasztalat
2011. augusztus 2., kedd
Második tisztaság (7) - tapasztalat

Hogy ismerkedtetek meg?
Nő lévén persze, bennem már korábban is felmerült a gondolat, főleg, hogy egyik misén, mint a villám hasított belém egy gondolat, hogy „Ő az!”. Nem értettem akkor még, mivel alig beszélgettünk, alig ismertük egymást. Aztán ahogy erősödött a kapcsolatunk, nagyon sokat beszélgettünk arról, hogy ki mit vár a kapcsolattól. Miért vagyunk együtt? Lesz ebből házasság? El tudnánk fogadni egymást házastársnak? Akarunk-e Isten törvényei szerint élni, együtt járni? Meddig lehet elmenni, ami még nem bűn? Sok-sok kérdés volt, amikre sok átbeszélgetett óra során igyekeztünk válaszokat találni.
Mikor köteleztétek el egymás mellett magatokat végleg?
Együtt járásunkat követő 9. hónapban kérte meg Laci a kezem, amire természetesen IGEN-t mondtam. Már akkor is az volt minden álmom, hogy a felesége lehessek. Persze újra felmerült a kérdés mindkettőnkben, hogy biztos ezt akarjuk-e, egymással szeretnénk-e leélni az életünket. Akarunk-e Istennek megfelelő házasságot, amiben válásnak helye nincs, el fogadjuk-e a gyerekeket, akikkel Isten megajándékoz minket… Az esküvő dátumát minél hamarabbra szerettük volna, tekintve, hogy biztosak voltunk mindketten az elhatározásunkban, nem láttuk értelmét a várakozásnak. Az eljegyzés egy picit újra megnyugtatta a néha feltörő lelkiismeretünket, hogy most már jegyesek vagyunk, van jogalapja annak, hogy együtt élünk.
Az ember nagyon jól meg tudja magyarázni a dolgait, hogy az, amit csinál miért nem bűn. Nekem egy gyónás alkalmával nyitotta fel a szemem egy atya. Képzeld el, hogy belépsz a gyóntatófülkébe. Félig őszintén, mert mégiscsak tudod, hogy az életed nem a helyes mederben van, de bánni nem tudod mégsem teljes szívvel. Azt gondolod, hogy ez a gyónás legalább egy picit megtisztít, legalább ideig-óráig megmarad a kapcsolatod Istennel. Majd belépsz a gyóntatófülkébe, mire az atya közli veled: „Nem tudlak feloldozni”. Megfordult a világ, elkezdtek potyogni a könnyeim. Hallottam már ilyenről, de úgy gondoltam, hogy Budapesten a papok máshoz vannak szokva, már a modern társadalomhoz alkalmazkodtak… Rá kellett jönnöm, hogy a hitet nem lehet modern társadalomhoz alakítani. Isten az örök és nekünk kell körülötte forognunk és nem Neki alkalmazkodni a mi torz társadalmi berendezkedésünkhöz. Szóval az atya szépen elmondta, hogy az életállapotom bűnös, így azon kell változtatnom, különben nem tud feloldozni. Az életem pörgött le a szemem előtt, de éreztem, hogy csak egy helyes megoldás van. Az atya rögtön tudta, amikor Laci ment be a gyóntatófülkébe, hogy mi ketten egy pár vagyunk, így őt már nem sokkolta azzal, amivel engem, de meghagyta neki, hogy azt az estét beszélgessük át. Meg is tettük, és nagyon rövid idő alatt meg is hoztuk a döntést.
Rájöttünk, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak és hogy az a helyes, ha hazaköltözöm, és megpróbáljuk a második tisztaságot. Megegyeztünk abban is, hogy ezentúl nem töltünk minden estét egymásnál, hanem újra lesznek „lukak a héten”, amikor nem találkozunk és elfogadjuk, ha az egyikünk „szabad estét” akar. A közös kassza létét fenntartottuk, bármikor segítünk a másiknak, ha szükséges.
2011. július 18., hétfő
A második tisztaság (6) - tapasztalat

2011. május 23., hétfő
Házaspárok tanúságtétele (7) Ágnes és András

A következő tanúságtevő pár 13 éve kötött szentségi házasságot, 5 gyermekük van.
Ágnes: Az én családom ritkán jár templomba. Egy gimnáziumi iskolatársam révén kerültem egy katolikus plébániai ifjúsági csoportba.
András: Én vallásos családból származom. A Regnum Marianum mozgalom egy csoportjába is jártam. Majd én is arra a plébániára kerültem hittanra, ahol megismerkedtünk.
Ágnes: Amikor gimnazista voltam, tetszettem egy srácnak. Én csak barátságot éreztem iránta. Amikor kiderült, hogy tetszem neki, megijedtem, majd elkezdtem menekülni.
A srác virágot küldött, meg verseket, mire kénytelen voltam határozottan elküldeni. Osztálytársaim közül többen nem értették, miért nem kezdek el vele járni. Elmondtam, nem tudnám elképzelni, hogy ő legyen a férjem. Néhány osztálytársam azt mondta, ha őt hívná egy fiú, ő kapva kapna az alkalmon. Néhány évvel később valaki azt mondta, hogy biztos valami baj van velem, hogy már húsz éves vagyok már, de még nem jártam senkivel. Talán túl magasra teszem a lécet, azután majd egyedül maradok. Érdekes visszagondolni, de ettől nem féltem. Valamiért biztos voltam benne hogy lesz családom, csak ki kell várni az igazit.
András: Én több lelkigyakorlaton vettem részt, amelyek sokat jelentettek. Megérintett egy előadó mondása: Azok közül válassz feleséget, akikkel egy sorban mész áldozni. Ez akkor még távolinak tűnt. Előtte még meg kellett tanulnom önálló, felnőtt kereszténnyé válni. Ki kellett nyitnom a saját zárt lényemet mások felé. Választottam lelkiatyát, és egy mély ifjúsági a közösségbe kezdtem járni. Ott pont egy előadássorozatba csöppentem be, amely a szerelemről, és házasságról szólt.
Ágnes: Ezen az előadáson már én is ott voltam. Néhány hónappal korábban kerültem a közösségbe. Mivel előtte nem jártam templomba, nagy felfedezés volt számomra a hit. Meg az is, hogy ezen a plébánián látok nagy családokat, akik boldogok; meg hogy az emberek őszinték, és szeretik egymást, pedig nem is rokonok.
Az előadás-sorozat is (a szerelemről, házasságról) nagyon tetszett, mert abban erősített meg, amit én magam is helyesnek gondoltam, de amiben a TV, az osztály- és iskolatársak elbizonytalanítottak. Egy jó barátnőmmel (aki nem járt keresztény közösségbe) sokat beszéltünk arról, hogy mi majd csak a férjünkkel élünk házaséletet. Ez az elhatározás bennem megerősödött hittanunkon. Barátnőm azonban megváltoztatta a véleményét; mert látott egy ismerős párt, akik előbb együtt éltek, s utána házasodtak, és kezdetben boldognak tűntek. Akkor ő azt mondta: „Látod, ők boldogok. Miért kellene nekem úgy élnem, mint neked, ha így is boldog lehetek.” Ő elhitte, hogy ha nem próbálják ki a házas életet, akkor talán rosszul fog választani. Azóta a példának tekintett házaspár elvált, és barátnőm házassága boldogtalan.
András: A mi családunkban az volt a természetes, hogy tisztán élünk. Négyen vagyunk testvérek, szüleim most várják a tizenhatodik unokájukat. Ebből öt „unoka” a mi gyermekünk. Én mindig nagycsaládot szerettem volna, ez most sikerült is. - A feleségemmel hittanunkon ismertük meg egymást, de eleinte csak barátok voltunk.
Ágnes: Én többször jártam Andráséknál, mert a nővére jó barátnőm lett.
András: Egy idő után mindketten azt éreztük, hogy a másik már többet jelent a barátnál. Leültünkbeszélgetni. Majd írtam egy levelet, amelyben pontokban megfogalmaztam, hogyan akarom élni, a kereszténység tanácsai alapján, kapcsolatunkat. Elküldtem Ágnesnek is, hogy tudja, ezek számomra az alapelvek.
Ágnes: Tetszett nekem a levél. Ez az, gondoltam, mindig ilyen embert kerestem, aki tudja, mit akar, és ki is tart amellett.
- Isten az első mindenek felett. Ez volt az első pont. Mindketten Isten útján akartunk járni. Tudtuk, ha keressük az Ő akaratát életünkben, akkor ebben az együttjárásban nem csak a mi vágyunkat találjuk majd meg, hanem még inkább az Ő akaratát.
- A lelkivezetőinkre mindig hallgatunk, még akkor is, ha nehéz. Ez volt a második pont. És így folytatódott: Megkérjük, hogy szóljanak, ha rosszul csinálunk valamit.
András: Mivel szerelmesek voltunk, és tudtuk, hogy ilyenkor az eszünk néha elvész, „vétójogot” adtunk nekik. Hiszen ők az egyház isteni és bevált tapasztalatát közvetítik számunkra, és kívülről emberileg is jobban ráláthatnak életünkre.
- Tisztának és szabadnak akartuk a kapcsolatot. Ha esetleg kiderül, hogy mégsem közös az utunk, akkor is tisztán állhassunk leendő párunk elé. Ugyanakkor komolyan vettük, hogy házasság is lehessen belőle.
Ágnes: A tisztaság kérdés nagyon foglalkoztatott korábban is. Olvastuk, mondták és mi elhittük, hogy létezik a testi közeledés lépcsőzetességének törvénye: a testi érintkezés egy foka kielégít egy darabig, majd lassan kopni kezd, és mindig többre vágyunk. Előbb az érintés, majd intím érintések, majd a testi közösség (ld: Josh McDowell & Paul Lewis: Neked milyen szerelem kell? 84.o.) Mivel tudtuk, hogy a házasélet helye a házasságban van, elhatároztuk, hogy óvatosan bánunk a testi közeledésekkel, hogy a testünkkel ne többet fejezzünk ki, mint amennyire a kapcsolatunk megérett, amennyire a lelkünk eggyé vált.
Gimnazista koromban történt, hogy kaptam egy osztálytársamtól egy szerelmes levelet, majd válaszoltam rá. S aznap, egymást kézenfogva lelkesen mentünk haza. A srác búcsúzáskor meg akart csókolni, de erről sikerült lebeszélnem. Másnap furcsa üresség és zavarodottság volt bennem: mit csináltam én tegnap? Miért sétáltam kézenfogva a sráccal, hiszen alig ismertem. Rádöbbentem, hogy magam előtt és a többiek előtt sem tudom vállalni ezt a kapcsolatot. Egy pillanatra bebeszéltem magamnak, hogy szerelmes vagyok, de reggelre már csak annak örültem, hogy legalább nem hagytam magamat megcsókolni. Napközben persze nehéz volt a elmondanom neki, hogy bocs, de vége. Most már tudom, hogy akkoriban a srácnak nem lett volna szabad megírnia azt a levelet, és nekem nem kellett volna válaszolnom. Hiszen alig ismertük egymást, igazán baráti viszony se volt köztünk. Előbb arra kellett volna törekednünk, hogy megismerjük egymást... és még hosszú időnek kellett volna eltelnie addig a bizonyos szóig: hogy „szeretlek”.
Elisabeth Elliot: Szerelem és tisztaság c. könyvéből megértettem mi volt akkor a hiba:
"Apám azt a tanácsot adta négy fiának, hogy sohase mondják egy nőnek: ’szeretlek’, amíg nem készek azzal a kérdéssel folytatni: ’hozzám jönnél-e feleségül?’. De ne is kérdezzék meg senkitől, hogy ’hozzám jönnél-e feleségül?’, amíg előbb ki nem mondták: ’szeretlek’. - Milyen sok fájdalomtól és félreértéstől kímélnénk meg magunkat és másokat is, ha a férfiak betartanák ezt a szabályt." (73. o.)
András: Ifi hittanunkon minden alkalommal tettünk egy elhatározást, hogy váltsuk életre az órán tanultakat, az ott olvasott Szentírási részt. Engem egy találkozón megragadott Jézus szava: „amit egynek tettetek legkisebb testvéreim közül, azt nekem tettétek” (Mt 25,40). Megragadott a hozzá kapcsolódó feladat: keresd meg a legközelebbi embert és tégy neki valamit szeretetből. Hittanunkon arról is beszéltünk, hogy ha találkozunk, mondjunk el egymásnak valamit az Istennel és embertársakkal megélt kapcsolatunkból. Törekedtünk elmesélni, mit éltünk aznap, milyen apró szeretet-lépéseket tettünk embertársaink fel. Lassan gyakorlattá vált számunkra, és nagyon közel vitt minket Istenhez és egymáshoz.
Amikor elhatároztunk, hogy komolyan együtt akarunk járni, arra hívott bennünket az atya (amint mindenkit, aki együttjárt), hogy a közösségi ünnepeken ne csak egymással foglalkozzunk, hanem igyekezzünk a többiekre, a magányosokra, a vendégekre figyelni. Ez nem egészen könnyű, amikor nagyon szerelmes az ember. De végülis nagyon érdekes volt és egy egészen újszerű lelki kapcsolatot hozott létre köztünk. Annyira sikerült másokkal törődnünk, hogy volt, aki csak fél év késéssel fedezte fel, hogy elkezdtünk együttjárni.
Jegyesi felkészüléseinknek, illetve a „jegyes-oktatásnak” egyébként nálunk mindig központi témája a jegyesek közötti szeretet-kommunikáció megtanulása és a konfliktusok kezelésének megtanulása is. Gyakoroltuk a közös imát, a közös lelki megosztást, az egymással való őszinte beszélgetést; és azt is, hogy hetente legyen egyszer időnk egymásra, amikor egy csendes ima után írjuk le, vagy mondjuk ki egymásnak, milyen ajándékot kaptunk a héten a másik részéről, és mi az ami fájt, illetve melyek azok a nézetkülönbségek közöttünk, amelyeket tisztáznunk kell.
Ágnes: Házasságunk 13 éve alatt sok meglepetés ért a férjem részéről. De ezek mind pozitív meglepetések voltak. Az együttjárásunk során sikerült igazán megismernünk egymást. Az eltelt évek alatt, a hullámvölgyek ellenére is, növekedett a szeretetünk és a szerelmünk, és tudtunk átlépni minden nehézséget.
A mi életünk alapja is az, amely a legtöbb élő keresztény házasság alapja: a közös ima; a naponta megélt lelki élmények megbeszélése. Most már a nagyobb (a 3 év feletti) gyermekeink is belekapcsolódnak az esti imába, beszélgetésbe: Elmondjuk egymásnak, miben sikerült örömet szerezünk valakinek, vagy milyen esemény vagy fájdalom volt, amelyben Jézussal találkoztunk, Őt megszólítottuk, amiben segítségét kértük, amit Neki felajánlottunk.
András: Közeli és távoli baráti körünkben sok házasságot látunk tönkremenni. De azt is látjuk, hogy azok a párok, akik úgy készültek, ahogyan mi is, akár plébániánkon, vagy ismerősök között a Regnumban, vagy más ifi közösségekben vagy lelkiségi mozgalmakban, azok mind boldogan élnek. Hisszük tehát, illetve biztosak vagyunk benne, hogy ez a jó házasságkötés biztos útja.
(Forrás: Tomka Ferenc: Biztos út 34.o.)
2011. április 4., hétfő
Házaspárok tanúságtétele (6) Rebi és Attila
A következő házaspár, akik megosztják velünk a tapasztalataikat, Rebi és Attila. 8 hónap együtt járás után kérte meg Rebi kezét Attila, 1 és 3/4 évig voltak jegyesek. A hetedik házassági évfordulójukat három gyermekükkel együtt fogják ünnepelni.
Rebi: Mivel úgy éreztük, nagyon közel kerültünk egymáshoz, egy idő után a szerelmünket a testi kapcsolatunkban is kifejeztük: kézfogással, öleléssel, csókkal. Bár úgy éreztük, ez így rendben is van, nagyböjti elhatározásunk az lett, hogy nem csókoljuk meg egymást. Elmentem a lelkiatyámhoz, és szóba került kapcsolatunk. Ő úgy gondolta, érdemes - a csupán indulóban levő kapcsolat esetében - várni a kézfogással, az öleléssel, a komolyabb döntésig. Különösen, ha barátomnak volt már másik kapcsolata. Elmagyarázta, hogy ha az a nagyon kellemes érzést, amelyet a testi érintés örömével kapunk, egy kellemes kábító öröm, boldogság módjára hat (a hormonok által is). De ezzel kissé elkábítjuk magunkat, és így elveszítjük azt az erőforrást, amit egyébként a kapcsolatunk építésére fordíthatnánk. Ha viszont visszafogjuk magunkat ettől a kábító-boldog érzéstől, akkor megtanulhatunk olyan közel kerülni egymáshoz, ami a legmélyebb személyes kapcsolatra fog vezetni. Mert akkor a szeretet-kapcsolat építésében fogjuk keresni (mintegy kényszerülünk keresni) az örömöt. És majd ha komolyabban döntöttünk egymás mellett, akkor meglesz a helye a kézfogásnak és a szeretet egyéb jeleinek is.
Nem túl könnyen, de beláttam, hogy valószínűleg igaza van. A nehezebb az volt, hogyan mondjam ezt el Attilának. De elhatároztam, hogy így szeretném folytatni a kapcsolatunkat. Amikor húsvét hétfőn találkoztunk, több órát beszélgettünk, végül elhatároztuk, hogy "na jó, megpróbáljuk".
Nem volt könnyű az első pár hét: Teljesen hülyén éreztük magunkat, hogy négy hónapos együttjárás után karlóbálva sétálunk egymás mellett. De ugyanakkor kezdett izgalmassá is válni. Az elhatározás arra ösztönzött minket, hogy megpróbáljuk kifejezni a szerelmünket, egymáshoz tartozásunkat új módon is. A testi távolságtartás abban is segített, hogy valóságosabb képet alakíthassunk ki egymásról, hogy lássuk, mi marad az érzelmeket felerősítő testi érintkezés nélkül. Örömmel tapasztaltuk, hogy minden maradt a régi, sőt, többek lettünk a tartózkodás által. Mikor öt hónappal később elhatároztuk, hogy összeházasodunk, szép volt, hogy a jegyesség alatt a kézfogással, öleléssel is ki tudtuk fejezni a változást…
Attila: Mikor Rebi elmesélte lelkiatyjával való beszélgetését, azt gondoltam, „ez őrültség”. (Első hallásra minden ismerősöm ugyanezt mondta). De aztán beszélgettünk az atya indokairól, és logikát szerető gondolkodásom nem talált olyan "fogódzót", amely alapján elvethette volna ezeket. Végül úgy döntöttünk, belevágunk.
Az elején borzasztó nehéz volt. Nem is annyira testileg, mint lelkileg: hogy ugyanazt a szerelmet nem fejezhetem ki a megszokott módon. De éppen ebből született valami jó! "Kínomban" mindenféle más útját-módját találtam annak, hogy a szerelmemet kifejezzem: egy mosoly, egy tekintet, sok apró figyelmesség. A közösen megélt nehézség, útkeresés közelebb hozott minket egymáshoz. Azt eredményezte, hogy többet beszélgettünk, és jobban megismertük egymást. Ha gyakrabban ölelgettük volna egymást, kevesebbszer kezdtünk volna beszélgetésbe. Bennem felépült egy, ugyan messze nem tökéletes, de szép belső rend; és megerősödött a bizonyosság, hogy ha én képes voltam Rebiért erre a lemondásra, és Ő is képes volt erre értem, akkor jól fogunk tudni egy életen át együtt élni.
Házasságunkban naponta törekszünk együtt imádkozni, este pedig megbeszélni, hogyan éltük meg a napot, mit tettünk aznap szeretetből egymás vagy mások iránt. A lelki párbeszédnek ezt a képességét házasságra való felkészülésünk során tanultuk meg. Akiknél a testiség uralja a házassági felkészülést, gyakran nem jutnak el a személyes kapcsolatnak, kommunikációnak igazi mélységéig.
Rebi: Azóta részt veszünk a „MÉCS Napok” vezetésében is, házasságra készülők számára, és részt veszünk fiatal házasok egy rendszeresen találkozó csoportjának vezetésében. Hálásak vagyunk mindazért, amit kaptunk (a MÉCS lelkigyakorlatokon, a lelkivezetőnkön keresztül és jó könyvekből). Szeretnénk mindezzel másoknak is segíteni abban, hogyan kell jól készülni a házasságra.
(forrás: Tomka Ferenc: Biztos út 28.o.)
2011. március 25., péntek
Házaspárok tanúságtétele (5) Detti és Bandi
Bandi: Feleségem Bernadett, történész végzettségű. Én mérnökként dolgozom. Két gyermekünk van, a nagyobb
Egyikőnk sem vallásos családból származik. Plébániai közösségünk, és annak ifi csoportja alapvető változást hozott életünkben. Serdülőkorunkban kezdtünk hittanra járni, mert megsejtettük a hit fényét. Majd elsőáldozók és bérmálkozók lettünk.
Hamar – és nagy örömmel - szembesültünk azzal, hogy a kereszténység nemcsak elmélet, hanem egy életforma. Ahogy most beszéltünk róla, mi is ezt éltük meg: forradalmi életforma. Egész életünk megújítását kéri, és megújíthatja körülöttünk is a világot. Ifi hittanunkon sem csak a hit tanításairól, és ezek értelméről tanultunk, hanem az elkötelezett keresztény élet alapjait is megismertük és próbáltuk gyakorolni. És minden évben voltak fiatalok, akik úgy kerültek hozzánk, hogy valamelyikünk élete vonzotta őt, majd közénk jött.
Detti: Én 14 évesen lettem elsőáldozó. Engem is nagyon megragadott hetedik, nyolcadikos koromban, hogy a kereszténység forradalom, mely megújíthatja a világot. Különösen hatott rám a felkészülés során, hogy óráról-órára kiválasztottuk a Szentírás egy igéjét, és azt próbáltuk minden nap életre, tettekre váltani.
Egyszer azt az igét éltük, hogy „Adjatok és adnak majd nektek is. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.” Első gondolatom az volt, hogy még csak diák vagyok, nincsenek javaim, amivel jótékonykodhatnék. Aztán ahogy próbáltam elmélkedni az igéről, rájöttem, hogy mennyi mindenem van, amire a körülöttem lévőknek szükségük lehet, például a szabadidőm. Ezutáni héten az iskolában az órák közötti szüneteket azzal töltöttem, hogy az osztálytársaimat meghallgattam, és életük eseményeire úgy figyeltem, mintha velem történtek volna. Sokszor ez a befogadó figyelem mélyebb beszélgetéseket indított, és a tanácsaimmal újabb figyelmességet tudtam adni barátaimnak. Az öröm egészen betöltött, és megtapasztaltam Isten szeretetének túlcsorduló mértékét..
Hittanjainkon aztán megbeszéltük, hogyan éltük az előző óra témáját, illetve az adott Szentírási részt. Többnyire arról beszéltünk, hol tudtunk örömet szerezni valakinek, vagy hogyan tudtunk egy-egy nehézséget Jézus (és az Ige) erejével legyőzni.
Házas szemmel látom: ezzel olyan dolgokat gyakoroltunk be, amelyek együttjárásunk és a házasságunk szempontjából is nagy segítséget jelentettek. Megtanultuk, hogyan éljünk meg Isten igéit a mindennapokban, hogyan tudunk beszélgetni lelkünk legmélyéről, Istennel való találkozásainkról; hogyan imádkozzunk saját szavainkkal; hogyan hallgassuk meg befogadóan embertársunkat és egymást. - Ma is az teremti a legmélyebb kapcsolatot köztünk, hogy reggeli imánkban elhatározzuk, hogy a Szentírás egy-egy gondolatát, egy igéjét fogjuk élni. Este pedig elmondjuk egymásnak, melyikünk hol találkozott a nap folyamán Jézussal. Szeretnénk ilyen élő kereszténységre nevelni gyermekeinket is.
Bandi: Több éves együttjárás és egy év jegyesség után házasodtunk össze. Megértettük és megpróbáltuk élni azt az alapelvet, hogy akkor készülünk jól a házasságra, ha a testi kapcsolat helyett egymás személyes megismerését helyezzük előtérbe. De azt is éreztük, hogy ez az a terület, ahol a kereszténységünk radikalitása a legkönnyebben lendületét veszti. Az ifjúsági csoportokban rendszeresen beszélgettünk arról, mi Isten terve rólunk. Volt szó a házasságra készülésről is, olyan témákról, amelyekkel most ti foglalkoztok.
Detti: Különösen erős feladatnak tűnt, amit az atya szívünkre tett: próbáljunk úgy építeni kapcsolatunkat egymással, hogy az együttjárás ne szakítson el bennünket ifjúsági közösségünk többi tagjaitól. Közösen elhatároztuk, hogy egy ifjúsági ünnepünkön vagy kiránduláson mindketten azokkal fogunk törődni, akik egyedül vannak. Néha egy kirándulás közben, máskor annak végén, megbeszéltük, hogyan sikerült a többieknek örömet szereznünk. Egy ideig küzdelem is volt ez számunkra, hogy ne kettesben legyünk csak, de aztán egyre természetesebbé vált, hogy ne zárjuk ki a mellettünk lévőket a kapcsolatunkból, hanem osszuk meg velük Istennel való életünket. Ez a házasságunk során is meghatározó maradt. Így – az akkori ifjúság sok más fiatal házasával együtt – azóta is törekszünk segíteni a plébánián a különböző feladatokban. Sok ismerős fiatal házas, vagy házasságra készülő fiatal is fordul hozzánk kérdéseikkel. Nagy öröm, ha segíteni tudunk tapasztalataink megosztásával.
Bandi: Sok fiatal keresi az igazi élet, és a házasságra való jó készülés titkát. Mi azt tapasztaljuk, hogy mivel próbáltuk megélni, amit hittanjainkon, az egyház tanításáról tanultunk, megtaláltuk azt, amit oly sokan keresnek. Megérte így készülnünk. Biztatlak titeket: ha ti Isten útját járjátok, akkor már most, és majd később is, ebből a tapasztalatból merítve tudtok segíteni másoknak.
Detti: Ha forradalmi életformáról beszéltünk, bennem mindig megvolt a vágy, hogy továbbadjam másoknak is azt az életet, amelyet megismertem. Már fiatalként egy gyermek kiscsoport vezetését vállaltam a plébánián. Az egyetem utolsó évei alatt pedig elkezdtem teológiát tanulni, levelező tagozaton. Érdekelt is a hit, de bennem volt az a vágy is, hogy kamatoztassam hitemet, illetve az ott szerzett tudásomat az egyház vagy a plébánia javára. A teológia tanulása során hitünk sok igazsága, azok ésszerűsége és szépsége még világosabb lett számomra. Ez segít abban is, hogy ma Bandival együtt egy hittancsoportot, a 12 évesek hittanját tudjuk vezetni. Örülünk, hogy serdülni kezdő fiataloknak is átadhatjuk a hitet: amelyről tapasztaljuk, hogy az Élet útja.
forrás: Tomka Ferenc: Biztos út (19.o.)
2011. március 12., szombat
Házaspárok tanúságtétele (4) Fanni és Soma
