Kata és László 12 éves házasok, 4 gyermekük van. A közösségünkben (Káposztásmegyeri Szentháromság Plébánia) nőttek fel, ma is építő tagjai (pl. ifjú házas hittant tartanak)
Hogy ismerkedtetek meg? Első benyomás a másikról?
Kata: Általános iskolában évfolyamtársak voltunk, bár erre csak én szoktam emlékezni. Én akkor kezdtem kamaszodni, László amolyan „jótanuló” volt. Nagyon nem volt szimpatikus. Szerencsére később megtértem és felnőttem, László is megérett... A közösségben sok évet töltöttünk együtt, egymás mellett, mire igazán összetalálkoztunk.
László: Az általános iskolában valóban elég különbözőek voltunk, nagyon érdemleges emlékeznivalót nem láttunk egymásban.
A plébániai közösségben évekig közös feladataink is voltak. Ha az általános iskolát nem számoljuk, akkor is már legalább öt éve ismertük egymást, amikor elkezdtünk együtt járni. Ezért első benyomásról nehéz lenne beszélni. Aztán egyszer csak…
Jártatok mással is együtt korábban?
László: Igazából nem.
Kata: Néhány rövidebb kapcsolat után, megtérésemmel egy időben volt egy hosszúra nyúló, komoly kapcsolatom egy nálam sokkal idősebb fiúval. Ebből igen sokat tanultam. Legfőképpen azt, hogy nem szeretnék többet olyan emberrel kapcsolatba lépni, aki nem akarja figyelembe venni az általam kijelölt határokat, például a szexualitás terén. László nem csak figyelembe vette, hanem egyet is értett vele.
Mikor éreztétek meg, hogy Isten egymásnak szánt titeket?
László: A kapcsolatunk kezdetén, az első randi előtt egymástól függetlenül mindketten úgy álltunk hozzá, hogy igen, én ezt szeretném, de vajon Isten is ezt akarja-e. Volt egy kiállítás, ami mindkettőnket érdekelt, és külön-külön eszünkbe jutott, hogy elmehetnénk rá kettesben. De mindketten úgy próbáltuk intézni, hogy ne ragaszkodjunk saját vágyainkhoz: ha akar, más is eljöhessen velünk. Az a tény, hogy a 6-8 fős meghívott társaságból végül mégis csak mi ketten mentünk el, önmagában is egy válasz volt Isten részéről, már a legelején.
A kapcsolatunk előrehaladtával aztán fokozatosan egyre biztosabbak lettünk abban, hogy Isten egymásnak szánt bennünket. Nem tudok hirtelen felismerésről beszámolni.
Volt bennetek kétség?
Kata: Bennem nem.
László: Az esküvő előtti pár hét során volt valami, amit kétségnek nem neveznék, legfeljebb halvány elbizonytalanodásnak vagy „kijózanodásnak”. Vagy leginkább azt mondanám, hogy csak újra, komolyan megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy tényleg őt akarom-e választani életem párjának. Talán ez volt igazán a teljesen tudatos döntés pillanata. Kétségnek már csak azért sem nevezném, mert a válasz egyértelmű igen volt.
Kihez fordulhattatok tanácsért? Mi volt a "leghúsbavágóbb" tanácsa a lelkivezetőtöknek?
Kata: Feri atya mindig nyomon követte köztünk az eseményeket, rendszeresen eljártunk hozzá, minden nagyobb döntésünk előtt kikértük a véleményét és meg is tartottuk azt, azzal a hittel, hogy Jézussal közöttünk született döntés volt. Egyiket sem bántuk meg. Ezen kívül sok barát vett minket körül az ifiben, akik a kapcsolatukban előttünk jártak, hozzájuk is fordulhattunk, ha valami kérdésünk volt.
László: És eközben közvetlenül is igyekeztünk kommunikálni Istennel, egyénileg és kettesben is. Mindketten ebben a közösségben nőttünk fel, így a tiszta együtt járásról volt alkalmunk "elméletileg" is hallani, és sok vonzó példát látni.
Hol húztátok meg a határt testi téren?
Kata: Az együttjárásunk idején minden testi kapcsolatot mellőztünk, a legkisebb jeleket (kézfogás, csók) is beleértve, csak az eljegyzéstől (lánykéréstől) kezdtünk testileg is közeledni egymáshoz. Így láttuk biztosítottnak azt, hogy „józanul” tudjuk megismerni egymást, és meghagyjuk a másik teljes szabadságát a döntésre anélkül, hogy otthagynánk valamit ebben a kapcsolatban, ha mégis más felé visz az utunk. Nem mondom, hogy ez mindig könnyen ment, egy időben például azt vettük észre, hogy nagyon sokszor csikizzük egymást, nyílván, hogy egymáshoz érhessünk. Amikor ezt észrevettük, feltettük magunknak a kérdést: „Tudunk már egymás mellett dönteni egy életre?” A válaszunk akkor még „nem” volt, így sikerült abbahagynunk ezt a fajta érintkezést is. Talán ez nagyon fanatikusnak tűnik, de nem bántuk meg egyáltalán.
Hogy emlékeztek vissza a lánykérésre?
Kata: Azt hiszem, az ifi lelkigyakorlatról jöttünk haza, nálunk voltunk még este beszélgetni. Ha jól emlékszem, a lelkigyakorlaton direkt nem töltöttünk együtt sok időt, hogy tudjunk másokra is figyelni, így aztán volt miről beszélgetnünk. Ennek a beszélgetésnek a végén kérte meg László a kezemet. Akkor és ott kicsit váratlanul ért, bár már eléggé lógott a levegőben. Ezért nem volt nehéz igent mondani rá.
Mi segített megmaradni a tisztaság útján?
László: Leginkább biztosan az segített, hogy már eleve ez volt a szándékunk. Legelső alkalommal leszögeztük, hogy végig így szeretnénk készülni. Ezen kívül a közösség adta a legtöbb erőt ehhez, valamint a közöttünk levő egyre mélyebb lelki kapcsolat.
12 év házasság távlatából visszanézve, megérte a tisztaság miatti sok lemondás?
Kata és László: Igen, egyértelműen. Nem csinálnánk semmit másként.
Eltekintve együtt járásotok keresztény vetületétől, miért látjátok ésszerűnek a tiszta együtt járást nem hívő pároknak is?
Kata: Nem lehet másképp egymást igazán olyan mélységben megismerni, mint amennyire egy ilyen komoly döntéshez szükséges. Ködben nem lehet tisztán látni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése