Egy legénybúcsú tanulságai adventben

Olvasói levél következik változtatás nélkül.

Sziasztok!

Most találtam rá a blogra.

Ez fantasztikus! Ha az én kamasz koromban ilyen lett volna, Istenem!

Saját tapasztalatomról annyit a blog témájával kapcsolatban (Ez a blog arról szól, hogy miért érdemes várni a testi kapcsolattal, akár a házasságig is.), hogy én 27 éves voltam, amikor összeházasodtunk. 3 évig jártunk együtt a feleségemmel az esküvő előtt. Mi vártunk az esküvőig.

Kis kamasz korom óta, iszonyú sokszor gondoltam arra, hogy de jó lenne már teljesen odaadni magam.

Tudjátok mi volt a legénybúcsúmon az érzésem, amin én is megdöbbentem?!Ezt meg is osztottam a többi - némileg döbbent - srácnak.

"De kár, hogy vége ennek a szép időszaknak, amikor készülünk a másikra, mint egy ajándékra. (Gyerekkorban mindenki nagyon várja az angyalkákat, hogy mit hoznak a fa alá. A várakozás sokszor sokkal szebb, izgalmasabb, mint az ajándék felbontása. Ismerős az érzés, ugye így adventban?)

Szóval megéri, megérte nem feltépni az ajándékokat,, hanem megvárni a karácsony estét. Így 3 gyerekes apa fejjel is ezt mondom.

F.G.

A második tisztaság (5) - tapasztalat

Laura és Gábor 4 éve ismerik egymást, és 25 nap múlva fognak összeházasodni. Egy éve élnek együtt. A csavar kiderül az interjúból. Laurában érett meg a döntés először, hogy mindenképpen jobban készülnének a házasságra, ha valamilyen formában tisztán folytatnák a jegyességüket az esküvőig. Bizonytalan volt abban, hogy ilyen későn van-e értelme, lehet-e ezt egyáltalán kivitelezni. A blogunkhoz fordult gyakorlati tanácsért. Megkapta. Az ő történetük tényleg igazolja, hogy jobb későn, mint soha. Erről mesél most Laura.

Hogy ismerkedtetek meg? Első benyomás?

Egy közös ismerős ismertetett össze minket egy házibuliban. Ekkor még nem tetszettünk annyira egymásnak, de aztán elkezdtünk beszélgetni. Emlékszem rá, hogy igazándiból nem nagyon volt közös témánk, de egy dolog volt, ami mégis nagyon tetszett benne, az, hogy mikor megosztottam vele valami gondomat, akkor fontosabb volt neki, hogy meghallgasson, mint hogy tanácsot adjon : ) Tanácsot könnyű adni, az valahol felérendelt helyzet.

A sok közös élmény csiszolt össze minket az elején. Sokat találkoztunk és felfedeztük a környéket, sétáltunk, kirándultunk,és rengeteget beszélgettünk. A szüleink példája nekünk nagyon fontos volt, mindkét oldalról nagyon jó házassági példánk van, szeretnénk mi is ilyet.

Hogy látod a szüleid házasságát?

A szüleim a mai napig szerelmesek egymásba. Nagyon boldogok együtt és nagyon jól megvannak.

Olyan házasságot szeretnék én is ahol szeretem 50 év múlva is a férjemet, boldog vagyok és elégedett az életemmel. Annyira jó látni őket, csak egy pillantás, egy elejtett szó, egy mosoly, elárulja mennyire egy húron pendülnek.

Mit hoztatok a családból a tiszta készülettel kapcsolatban? Mit tanítottak erről szüleitek?

Az én szüleim nem hívők, vagyis nem a szó szoros értelmében. Apukám is és anyukám is hisz Istenben, és elfogadják Őt a Teremtőnek, de nekik, azt hiszem, ebben kimerül a hitük. Nem is neveltek hitre. A nagymamám, apu anyukája volt az, aki először elvitt zarándoklatra, hatalmas élmény volt. Otthon sok minden téma volt, köztük a tisztaság is, de a szüleim sem élték meg, így nem tartották ezt fontosnak.

A vőlegényem szülei vallásosak, és tisztán mentek a házasságba. A vőlegényemnek ezzel együtt volt már korábban egy szexuális kapcsolata, amit nagyon megszenvedett.

Mit gondoltatok a tisztaságról, amikor elkezdetek járni? Hogy alakult az életetek?

Az a helyzet, hogy az elején köztünk sem merült fel ez a téma. Szeptemberben felvettek a főiskolára, és egy városban tanultunk. Ő már a 3. évet kezdte én az elsőt. Eleinte külön kollégiumban laktunk, aztán egy katolikus kollégiumba kerültünk mindketten. Két évig laktunk ott, nagyon sokat tanultunk, csak hát azt hiszem nem eleget, vagy nem jól fogadtuk be. Aztán ő végzett a főiskolával és el kellett mennie albérletbe. Talált állást és jó munkahelyet, kérte hogy jöjjek vele. Voltak bennem halvány ellenérzések, de mentem. Azóta élünk együtt.

Mivel voltak már "világi" kapcsolataink, ezért nem is hittük, hogy lehet máshogy ezután.

Miért gondoltad azt, hogy bármin is változtatni kellene?

Együtt éltünk már jó ideje, és hiányzott nekem az, hogy a napi események megbeszélése mellett mélyebben is beszélgessünk. Hiába voltak, meg vannak lelki programjaink (zarándok utakra jártunk együtt, jegyes beszélgetéseken vettünk részt, szentmise, közös lelkigyakorlat), közös lelki életünk (pl. közös ima, beszélgetés a hitünkről) nem volt. Úgy éltünk, mint egy sok éve összeszokott házaspár, akik már nem nagyon járkálnak el otthonról, hanem szépen kényelmesen egymás mellett élnek. Az együttélés harmadik hónapjában kezdett igazán bökdösni valami belülről... Akkor kezdem keresni az utat...

Mi adott először ösztönzést, hogy testi téren megpróbáljatok visszalépni?

Megismertünk keresztény fiatalokat a kollégiumban. Az ő példájuk vonzó volt, de itt meg is állt a dolog. Az 2011 októberi nagymarosi találkozó volt az első, igazi ösztönzés. Nagyon sokat nyomott a latban Bíró László püspökatya beszéde. Utána megvettem a Biztos út könyvet, és rendszeresen olvasni kezdtem a blogot is. Ezek alapján azt gondoltam, hogy de jó lett volna tisztán készülni, bár visszaforgathatnám az időt. De így pár hónappal az esküvő előtt, már együtt élve, szexuális kapcsolatban már veszett fejsze nyelének tűnt. Nem is tudtam, lehet-e még 'visszacsinálni valamit', van-e értelme egyáltalán. Ekkor kezdtem el levelezni a blog szerkesztőjével (Veled : ), hogy ezekre a kérdésekre választ kapjak. Meg hogy gyakorlatilag hogy lehet ezt megvalósítani. Nagyon jól esett, hogy Feri atya maga írt nekem levelet.

Mi volt Gábor reakciója, amikor beszélgetni kezdtetek a benned kavargó gondolatokról?

Kicsit (nagyon) furcsállotta, hogy pont most hozom fel ezt a témát, itt a célegyenesben. Nagyon racionális típus, sokat beszélhettünk a miértekről, az értelméről. Szeretett annyira, hogy értem belevágjon, de láttam, hogy nem túl lelkes a dologtól. A Párkapcsolat Csalhatatlan tesztje alapján kezdtük el ezt a kalandot. Emlékszem milyen nehéz volt nem kézen fogva menni, vagy nem ölelkezni a hegytetőn, szóval minden testi kapcsolatot kerülni. (Egy csók azért elcsattant a hegytetőn : )

Furcsa élmény volt belevágni. Meglátni azt, hogy milyen nehéz, meg sokszor akadozó arról beszélgetni, hogy mi van igazán bennünk. Tényleg sok csendet áthidalhat a testi kontaktus.

Konkrétan milyen lépéseket tettetek?

A legfontosabb lépés az volt, hogy külön szobába költöztünk az esküvőig. Szétköltözni nem volt lehetőségünk. Ennek a döntésnek is kellett érnie, de beláttuk, hogy félgőzzel, tessék-lássék csinálni nincs igazából értelme. Vagy "rendesen", azaz radikálisan, vagy akár bele se vágjunk.

Nem könnyű, sokszor vágyom egy-egy ölelésre, csókra, de ha megtesszük, utána rosszabb várni. Mintha le akarnék szokni a dohányzásról, de alkalmadtán beleférne egy slukk. Nem fér. Csak nehezebbé teszi.

Ezt olvasva az jöhet le sok idetévedt olvasónak, hogy két egészséges fiatal szivatja egymást tök feleslegesen. Ráadásul saját döntésből, mert erre senkit nem lehet kényszeríteni. Úgyhogy most jön a legfontosabb kérdés: hogy vagytok most, pozitívan hatott-e ez a kapcsolatotokra?

Újra megtaláltuk egymásban azt az embert akivel le tudjuk élni az életünket, illetve aki nélkül nem. Tudunk már beszélgetni egymás hibáiról, a problémákról is a jó dolgokon kívül. Egyáltalán nem volt könnyű, döcögött is az elején keményen. De egyre könnyebbé vált. Már a közös imák terén is tudtunk előrelépni.

Ma már úgy érezzük, hogy megérte. Még Ő is! Pedig nekem vele volt 1-2 köröm ezzel kapcsolatban. Azt hiszem az elején tényleg csak azért csinálta, mert szeret engem, ma már azonban értünk teszi. Hogy jobb legyen a házasságunk!

A legnehezebb az elején az volt, hogy nem fogjuk meg egymás kezét, nincsenek elhintett csókok, hogy meg kell próbálni máshogy kifejezni azt, hogy szeretjük a másikat. Kreatívnak kellett lenni. Nálunk többek között a mosoly vált be! : ) Később a meglepetések: főzött nekem vacsit, mert tudta hogy fáradtan és éhesen jövök haza, segített megformázni a szakdolimat, mert tudta hogy nincs már rá energiám. Apró kis ajándékok az élettől... Én pedig annyi időt adok neki minőségileg amennyit csak lehet.

Apropó, minőségi idő. A szeretetnyelvekkel hogy álltok?

A "tisztaság-kaland" segített újra felfedezni, hogy Gábor fő szeretetnyelve a minőségi idő. Erre sokkal tudatosabban figyelek. Azóta egyre többet megyünk együtt kirándulni, szabadba túrázni, színházba. Vannak programok, vannak közös kis örömök, amiket egymásnak okozunk.

Nekem a testi érintés az elsődleges szeretetnyelvem. Ez ijesztő is volt nekem, hiszen ez számomra még nehezebbé tette a dolgot. A blog egyik bejegyzése segített másként állni a dologhoz. A kaland során fedeztem fel, hogy az ajándékozás és a minőségi idő is mennyire fontos a számomra. Azelőtt nem jelentett annyit egy őszinte mosoly, vagy egy simogatás az arcomra. Ezek is felértékelődtek.

Egy hónap múlva lesz az esküvőtök. Úgy is lehet erre gondolni, hogy már csak egy hónapot kell 'kibírni', és vége a szenvedésnek...

Nem úgy gondolok bele, hogy már csak 1 hónap és vége, hanem hogy 1 hónap és elkezdődik az új életünk, amit majd tényleg erre építünk fel. Egészen máshol tartunk most, mint pár hónapja. Az, hogy szentségi házasságunk legyen mindketten akartuk, de ez a kaland segített rádöbbenni újra, hogy az esküvő szép külsőségei mögött ott van a szentség, ott az abban közvetített kegyelem.

Mit tanácsolnátok más pároknak, akiknek már volt testi kapcsolatuk, esetleg már együtt élnek, de hasonlóan hozzátok, szeretnék legalább a második tisztaságot megélni?

A legnehezebb lépés az első. Eldönteni, hogy ezt csinálni akarjuk. Hogy megéri, az 100%.

Van egy barátnőm, aki azon gondolkodott, hogy összeköltözzön a barátjával. Azt tanácsoltam, hogy pillanatnyilag lehet hogy úgy érzi, jó lenne együtt élni, és végre nyugodtan élni a testi kapcsolatot, de hosszútávon azonban, ami tényleg bejön, az a tisztaság. Lenne végre alkalma arra, hogy tényleg beszélgessen a másikkal, minden mást félretéve, csak a közös kommunikáció és a szeretet legyen egyenlőre a kapcsolatuk alapja. Végül nem költözött össze a barátjával. Talán segített neki a mi példánk is. Most teszi az első lépéseit a megújult tisztaság területén. Remélem, ő is hamar megtapasztalja ennek a gyümölcseit. Mi 100%-an igen.

PEA nélkül boldog házasság? (5) - Személyes történetek

Két további történetet osztunk meg veletek arról, hogy fantasztikus a mindent elsöprő, őrült szerelem érzése, de van, hogy nem az jelenti a boldogságot hosszútávon.

"Annak idején sokat tipródtam magamban, mikor megismerkedtem a férjemmel. Elemezgettem a saját érzéseimet, vágyaimat, de nem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy szerelmes vagyok-e vagy nem. Szerettem vele lenni, elég volt rágondolnom, és máris spontánul mosolyogtam, sokat álmodoztam róla, láttam magunkat x év múlva együtt, stb. A szerelem testi tüneteit azonban nem 1000 fokon éltem meg. Volt, hogy összeszorult a gyomrom, meg hevesebben dobogott a szívem, de nem annyiszor, amennyire számítottam a Vavyan Fable könyvek meg szerelmes regények olvasása után. Meg ott volt a legjobb barátnőm, aki viszont a legPEÁsabb szerelmet élte át éppen, amit az élet adhat. Minden tünet ott volt neki, intenzíven és borzongatóan. A mennyet és a poklot élte meg, naponta többször váltva is attól függően, mi történt épp közte és szerelme között. Ehhez képest amit én testileg megéltem, az nyamvadt utánzása volt a könyvélményeimnek meg a barátnőm szerelmének. El is bizonytalanított keményen, hogy most akkor ez szerelem vagy nem. Meg hogy hosszú távon merhetek-e alapozni egy kapcsolatra, amely nem olyan borzongató testileg mint a regényekben. Minden klappol, hihetetlen mélységeket élünk át, jó csapatot alkotunk stb. Reálisabb, mélyebb a kapcsolat, van távlata, de nem annyira borzongatóan test-izgalmas, mint álmodoztam. Aztán döntöttem mellette... Jól tettem : ) "

Na igen, az engem személyesen ismerők valószínűleg rám ismertek ebben a tapasztalatban : )

Az általam valaha látott legPEÁsabb szerelmet átélő, legjobb barátnőm a másik példa. Volt szerencsém(?) végigasszisztálni azt a bizonyos, több mint négy évig tartó kapcsolatot a kezdetektől a végéig. Aztán azt a több évet, amíg a barátnőm a roncsaiból újra építette magát és az életét. Első kézből láthattam, mennyire erős lehet a testi kapcsolat-indikálta oxitocin kötődés, és mit okoz, ha erőszakkal elszakítják. A szakítás szó szerint egyik percről a másikra történt a fiú részéről. Derült égből villámcsapás. Barátnőmnek annyira megterhelte a szervezetét (és így utólag megértve), és a hormonrendszerét a hirtelen változás, hogy már akkor úgy gondoltam, nem valószínű, hogy a szervezete kiteszi őt még egy ilyen PEA-őrületnek, mert egy újabb ilyen szakításból egészségesen nem kerülne ki. Sokat imádkoztam érte akkoriban, hogy "ép ésszel", lelkileg egészségesen jöjjön ki ebből, és le tudja zárni.

Aztán találkozott valakivel, aki egyike azoknak a "ritka tisztességes fiatalembereknek", akit minden anya elképzel a lányának. Ahogy előre sejtettem, barátnőm részéről nem rózsaszín szemüveges, lebegő szerelem volt, hanem egy hosszú idő alatt kialakult, letisztult, egymás szeretetén és tiszteletén alapuló kapcsolatba lépett bele. Ott állhattam mögöttük az egyházi esküvőn azzal a belső bizonyossággal, hogy nem rontják majd a házassági statisztikákat.

PEA nélkül, de mindennapos oxitocin-lökettel. És láttam a barátnőmön, hogy igazán szerelmes... PEA nélkül...

Ha összehasonlítanám a két kapcsolatot a "4 ÉRETT-ségi" kritérium alapján, egyértelműnek tűnik, melyikből születhet sírig tartó, boldog házasság.

1. ÉRETT kor - barátnőm részéről igen, párjáéról nem <-- --> mindketten igen

2. ÉRETT személyiség (önismeret, felelősségvállalás, áldozatkészség, jövőkép stb.)

barátnőm részéről sokkal inkább, párja részéről legtávolabbról sem <-- -->mindketten igen

3. ÉRETT kommunikáció - "lájtosabb témák" fullra jól, komolyak egyáltalán nem <-- --> igen

4. ÉRETT kapcsolat (egymás ismerése, hibáinak elfogadása, távlatok, másik boldogságának keresése stb.) - határozottan nem <-- --> határozottan igen

És ez utóbbi -barátnőm részéről - kezdeti PEA-löket nélkül alakult ki. Egészen más dimenziója volt az "Én annyira szeretem őt" kifejezésnek mindkét esetben.

Félreértés ne essék, nem vagyunk PEA ellenesek. A legtávolabbról sem. Nem állítjuk, hogy nem kell vonzódás, nem ítéljük el, akinek van, csak azt hangsúlyozzuk, hogy nem feltétlenül ez a legfontosabb alap, amire építeni kell a házasságot. A PEA átlag 18 hónapig van jelen, aztán eltűnik, és nélküle kell boldogulni egy életen át. A PEA átadja a stafétabotot az oxitocinnak. De a célba akkor is biztosan bejuthatunk, ha csak az oxitocin hordozza a botot...

PEA nélkül boldog házasság? (3 ) - Személyes történetek

Ibolya már megosztott velünk tapasztalatokat, akkor a szakítás témakörében. Most a mindent elsöprő szerelem oldaláról meséli el a történetét:

"Két fiúval jártam, mielőtt rátaláltam a férjemre, akivel 2 éve élünk boldog házasságban.

Az első kapcsolatban meglehetős érzelmi deficittel küzdöttem. A fiú teljesen más férfiszerep-mintával rendelkezett, mint én, gyakran úgy éreztem, hogy irányít engem. Úgy gondoltam, (és gondolom most is), hogy a házasságban a két fel egyenrangú, csak más a szerepkor, ő meg úgy, hogy ő irányít, én meg követem. Bár ő is hangoztatta, hogy egyenlő felek kell legyünk, nem úgy csinálta. Néhány év után sikerült kilábalni ebből a kapcsolatból.

Gondoltam, másodszorra nem rontom el, és olyat keresek, aki igazán megért. Ekkor kezdtem felfigyelni egy másik társaságbeli fiatalemberre -aki fiatalabb is volt nálam. Én 24 voltam, a fiú 21. Csodálatos kommunikációs készségével, művészi hajlamaival és humorával figyelemre méltó jelenség volt, így szinte azonnal levett a lábamról. Ráadásul kereszténynek vallotta magát. Gondoltam, nála majd megértésre talál a házassággal és nemi élettel kapcsolatos elhatározásom is -ti. hogy majd csak a férjemnek adom oda magam teljesen. Ez a nézetem a PEA hormon hatására néhány hét alatt háttérbe szorult (tömény lila köd borította a világot). Különösen, hogy nem állt mögöttem olyan közösség, vagy legalább egy ember, aki ezt hasonlóan gondolta volna. 3 hónap alatt hál'Istennek nem sikerült a teljes egymásnak adottsághoz eljutni, de alaposan hergeltük-izgattuk egymást. Ha tovább tart a dolog -én annyira szerelmes voltam- biztos, hogy "elfelejtettem" volna az elhatározásomat.

Három hónapig együtt jártunk, én gyakorlatilag a föld fölött néhány méterrel. Egy idő után kezdtem érezni, hogy valami nem olyan, mint régen. Fontosabbak neki a barátai, már nem olyan lelkes, amikor találkozunk, így rákérdeztem, hogy valójában együtt járunk-e még. A válasz egy határozott talán volt, így nekem kellett kimondani a végső szót nagy sírás-rívás közepette.

Ez a fiú nagyon fiatal volt, még éretlen személyiség. Valóban nagyon kedves ember, de még nem lett volna szabad komoly kapcsolatra lépnie.

Az én fájdalmam másfél-két év alatt múlt el teljesen - most már tudom ennek hormonális hátterét is: a PEA ennyi ideig termelődik az ember szervezetében. Ez az időszak nagyon megterhelő volt érzelmileg. Valódi képzelgések, normális ésszel őrültségnek tűnő tervek halmaza, valódi gyászérzés lett úrrá rajtam a szerelmi bánatban.

Ennek az időszaknak végén kezdtem együtt járni azzal az emberrel, aki mellett megtaláltam a helyemet, és most már a férjem. A szervezetem valószínűleg úgy látta jónak, hogy ebben az időszakban ne kezdje el újra termelni a szerelemhormont, mert az már nagyon megterhelő lenne (így is több kilót fogytam). Ehelyett egy kedves közös ismerősünk hozott össze minket, és a 8 hónappal későbbi döntéshez sem volt szükség a PEA-ra -ekkor jegyeztük el egymást.

Megtapasztaltam, hogy nem a szerelem teszi boldoggá az embert, hanem az életre szóló elköteleződés. Az ehhez vezető utat segítheti a szerelem, amely lebontja a falakat két ember között, s amely nem való másra, mint hogy egymáshoz vezesse őket."

Szakíts, ha bírsz, főleg, ha tudsz! (8)

Köszönöm a 3-4 hozzászólást a témához. Még kell egy kis idő, amíg összefésülöm az anyagot, addig pedig olvashatjátok egy bloglátogatónk, Ibolya tapasztalatait a témáról:

"Az első "barátommal" 20 évesen kezdtem együtt járni. Az egyetemről ismertük egymást. Összehozott minket a közös hobbi, társaság. Mivel én akkoriban kezdtem komolyabban a hittel foglalkozni, ez egy fontos területe lett az életemnek. A fiú nem volt hívő, de kíváncsisággal fordult az én "furcsaságom" felé, s ez leginkább a provokatív kérdésekben nyilvánult meg, amikre én a friss, lángoló hitemmel nem voltam felkészülve. Sokat vitatkoztunk emiatt, s mindig kellemetlen szájízzel zártuk le a témát.

Mindig példaként tekintettem a nővéremre, aki 20 évesen már "megtalálta az igazit", elsőre (most már házasok). Gondoltam, én is így szeretném, ezért aztán próbáltam másolni az ő kapcsolatukat, amibe belefért az egymásnál alvás, testi kapcsolat is. Ezen a téren viszont volt egy elhatározásom, miszerint én szeretném magam megtartani a leendő férjemnek. Ez zavart okozott a fejemben: én így látom jónak, a nővérem viszont máshogy csinálja és sínen van. Lassanként egyre többet engedtem meg magamnak ezen a téren is, s így "összebetonozódtunk". Amikor együtt voltunk, a testiség elfedte az elégedetlenségemet, amikor nem találkoztunk, éreztem, hogy valami nincs rendjén, de képtelen voltam szakítani.

A fiú hátteréről mit oszthatsz meg velünk?

A fiú családja első pillantásra hasonlított a mienkhez: két testvér, házasságban élő szülők, nagymamával laknak ők is, kertes házban, stb. Próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy akkor minden remek. Lassacskán kiderült, hogy a szülők házassága gyakorlatilag romokban van, nem kommunikálnak. Az apa durva, erőszakos fellépése meglátszott a családon: szelíd természetű felesége elhidegült tőle, minden kedvét a kertben, a háziállatokban és két fiában lelte. A fiúk egyáltalán nem kaptak dicsérő szót apjuktól, aki kedvére "dirigálta" az egész családot. Az én barátom édesanyja szelíd természetét örökölte, végtelen kedvességgel, amit nem tudott összeegyeztetni az apai uralkodó mintával, s ezt -nyilván nem tudatosan- velem szemben is érvényre próbálta juttatni -egy ideig sikeresen. Nálam aztán betelt a pohár.

Mire gondolsz?

• Továbbra is fontosnak tartottam, hogy a társam hívő legyen, de mivel nem tudtunk (főleg én) érzelemmentesen beszélgetni erről, így kevés esélyt láttam, hogy közös nevezőre jussunk.
• Nem láttam esélyt arra, hogy majd házasságot kössünk - nem beszélgettünk ilyen távlatokról.
• A teljesen eltérő családi minta egy falat hozott létre köztünk, bár akkor még nem tudtam megfogalmazni ennek az okát.

Én először 3 hónap után próbálkoztam a szakítással, majd a 3 év alatt még kétszer.

Miért "tartott" három évig, amíg sikerült kilábalnod a kapcsolatból? Mi tartott vissza, mi nehezítette meg?

• valahányszor próbáltam határozottan kimondani, a fiú mindig "visszatáncoltatott" (ugye nem gondolod komolyan, stb.)
• nagyon zárt körben mozogtunk: egyetemen egy évfolyam, közös hobbi ugyanazokkal a barátokkal -mindig találkoztunk
• nem akartam belátni, hogy ő nem az én emberem
• kötött hozzá a testi kapcsolat
• attól féltem, hogy nem találok mást
• nem volt érett a személyiségem: másolni akartam másnak a kapcsolatát, nehezen követtem a magam elhatározását.
• nem volt érett a hitem: nehezen fogadtam el a másként gondolkodást.

Visszanézve, mi segíthetett volna?

• Nekem az segített volna, ha valaki számomra hiteles személy megerősít az érzéseimben. Ez lehetett volna az anyukám, aki végig látta, hogy ez nem lehet életre szóló kapcsolat, de ő annyira tapintatos, hogy csak utána mondta meg, mennyire örül, hogy vége lett.
• Segített volna, ha nem megyek bele olyan testi kapcsolatba, ami kötődést okoz. Továbbá, ha érett fejjel ki tudtam volna állni az értékeim, az érzéseim mellett.

És hogy sikerült mégis szakítani?

Végül is úgy sikerült szakítani, hogy ebbéli szándékomat testbeszéddel fejeztem ki, nem szavakkal, így a fiú hamar rájött, hogy komolyan gondolom (nem fogtam meg a kezét, nem adtam puszit stb.).

Milyen tanácsot tudnál adni a te helyzetedben lévő fiataloknak?

Kérjen maga mellé erősítést olyantól, akiben megbízik, aki hasonló értékeket vall, és aki érett személyiség. Így megerősödhet a saját döntés.

Eddig volt a múlt. Mi van a jelenben?

Férjem mellett -4 éve járunk együtt, 2 éve vagyunk házasok- önállónak, szabadnak érzem magam, és már megértem azokat, akiket nem ragadott meg a hit. Nekünk fontos, hogy tudunk együtt imádkozni, azonos az értékrendünk, s hasonló családi mintáink vannak.

A volt "barátom" talált egy határozott lányt, aki szeretettel bontogatja le a rossz családi mintáit, s akinek fontos a keresztény hit is.

Lezáró gondolat?

Szakítani a világ egyik legnehezebb dolga, főleg, ha egyedül áll az ember a döntésében, nem kap elég támogatást, megerősítést. Bármennyire nehéz, fájdalmas, mindenképpen meg kell tenni, mennél hamarabb, annál jobb. Nagyon jó lett volna, ha lett volna annyi eszem, még mielőtt a testi kapcsolat összebetonozott volna minket, hogy átgondoljam, mekkora az esély, hogy házasság lesz belőle. Az összetartozás érzéséhez pedig nem is kell eljutni a teljes testi közösséghez, a csók, ölelés bőven megteszi!

Egy olvasónk tapasztalata (3)

Egy korábbi posztot, miszerint szívesen várjuk a gondolataitokat, tapasztalataitokat, tanúságtételeiteket, sikerült egy egyszerű gombnyomással kitörölnöm, de a "felhívás" még mindig áll!!!

Most még egy olvasónk ragadott billentyűzetet, hogy megossza velünk a tapasztalatát. Nem úgy akarok fogalmazni, hogy a "vele történtek stb.", mert nem "történnek velünk a dolgok", hanem mi hozzuk a döntéseket, mi alakítjuk a történéseket. A nem tiszta készületnek olyan esetleges következményéről ír, ami igazán bárkivel előfordulhat. Elő is fordul gyakrabban, mint szeretnénk csak még nem tértünk ki erre a témára a blogon: nevezetesen, hogy nagy a felelősségünk egy új élet létrehozásában...

Családi háttér, neveltetés?

Vallásos családban nőttem fel, ahol természetes volt a templomba járás, az ünnepek keresztényi megélése, de nem volt szokás a hitről beszélni. Nagymamám volt az egyedüli, aki beszélgetett velünk, gyerekekkel a hitről, amit én mindig a letűnt korok maradványainak gondoltam nála, ahogy a tisztaságra való utalásait is egy félmosollyal kezeltem, hogy "persze mama, hát hogyne".

Így aztán úgy kerültem serdülő korba, hogy bérmálkozásom óta (13 évesen), nem jártam hittanra, nem találkoztam olyan korombeliekkel, akik a szerelem keresztényi megélése mellett határozták el magukat.. úgy általában azt gondoltam, hogy a szerelemnek semmi köze Istenhez, a katolikus vallás meg túl szigorú és nem veszi figyelembe, hogy változott a világ, már más szelek fújnak. Csak odáig nem jutottam el, hogy nem minden jó, ami új és nem minden rossz, ami régi.

Milyen lett a hitéleted?

20 éves koromig nagyon felületesen éltem a hitemet, az esti imádságokra és a misékre korlátozva, közte meg igyekeztem úgy viselkedni, hogy ne nagyon jöjjenek rá, hogy keresztény vagyok. Persze tudták, hogy vasárnap délelőttönként nem érek rá, de ezzel le is volt tudva a különbség köztünk vallásosak és nem vallásosak között.

Aztán szépen lassan nem tudtam már többet hazudni önmagamnak, egyre többször jött szembe az igazság.. hogy a Bibliának nincs "könnyített" verziója, 21. századi spinék számára. Egész egyszerűen vagy elfogadom azt elejétől a végéig, vagy nem. De amíg nem teszem minden pontját magamévá, addig mondhatom-e magam kereszténynek?

A tisztaság kérdéséhez hogy álltál?

Mindent elfogadtam, mert logikus volt, kivéve a paráználkodást, ugye... azt sehogy sem tudtam megérteni, hogy "ha szeretek valakit, akkor miért nem lehet?" és hasonló kérdések cikáztak bennem, amiket már elég alaposan kifejtettetek, kár hogy nem találkoztam a bloggal korábban :)

Ezt a problémát én úgy "oldottam meg", hogy eltettem az agyam egyik fiókjába, jól bezártam, majd lenyeltem a kulcsot - ne is kelljen rá gondolni... Éltem tovább nem tiszta kapcsolatban/kapcsolatokban.. miközben szépen egyre kristályosodott az Igazság, de én szorítottam a szemem, hogy meg ne lássam, mert azt hittem, akkor össze fog dőlni a világ. És tényleg össze is dőlt, de csak az én akkori önmagam semmisült meg benne, hogy egy teljesen új ember születhessen... az Úr kegyelméből!

Erre hogy került sor?

Mindez úgy történt, hogy megismertem egy srácot, aki egyáltalán nem az a kategória volt, akivel az ember elképzeli az életét, sőt akit fel merne vállalni a szülei/barátai előtt. De én úgy voltam vele, most átmenetileg megteszi... Nem ismertük meg egymást lelkileg, a testi oldal viszont, ahogy az lenni szokott, prímán működött. Aztán nem jött meg.. és azt hittem, ha terhes vagyok, bele fogok roppanni... egy hétig, amíg ki nem derült, hogy mi a helyzet, sírtam, rettegtem és imádkoztam. És felváltva mondogattam azt, hogy inkább meghalok, de ez a gyerek nem fog megszületni, vagy azt, hogy ha kitagadnak otthonról, akkor is megszülöm.. soha ennyire rosszul és mélyen még nem éreztem magam... Lepörgött előttem a családom reakciója, hogy szépnek, okosnak, sikeresnek tartottak, aztán egy csapásra kiábrándulnak belőlem, hogy állandó beszédtéma leszek, hogy olyan apja lesz a gyerekemnek, akihez nem mennék feleségül, hogy tönkre megy a karrierem, amit olyan gondosan építgettem eddig, hogy nem fogok tudni leállamvizsgázni.. hogy munka nélkül nem tudom eltartani.. hogy a szüleim nyakába nem sózhatom, hogy ha megölöm, örökké üldözni fog a bűntudat...

Hát a hátamon futkos a hideg... és abban a lázálomban én megfogadtam, hogy Istenem, ha nem lesz gyerekem most, ettől a fiútól, akkor én tisztaságot fogadok a házasságomig... és aztán nem lett.

Mi lett a kapcsolattal?

Szakítottam vele, ő lelkileg összetört, mert már kb. az esküvőnket vizionálta.. aztán a fejemhez vágta, hogy ő csak szexre kellett nekem... és ez megint mellbe vágott.. amikor egy pasi üvölt ilyet egy nő arcába.. az nem semmi! És voltaképpen volt benne valami, ez a szomorú.. hogy idáig el lehet jutni.. és az jutott eszembe, hogy a világ ugyanez csak pepitában. Hogy hány nőt tartottam @&#&&-nak hasonló történet hallatán, aztán nem is kell olyan messzire menni..

Mi történt benned ezután?

Persze így, hogy végül nem kellett egy gyermek sorsáról "döntenem", már kicsit más színben láttam az önmegtartóztatás témáját.. halvány kis szellő volt az okozott kellemetlenség mértéke az abortusz, vagy a nem tervezett terhesség problematikájához képest.

Aztán csitult a megrázkódtatás élménye és újra elkedvetlenedtem, hogy én hogy fogom addig kibírni, amíg férjet találok, ami lehet akár 10 év is...

Isten azonban nem hagyott magamra és fokozatosan gyógyította a lelkemet, ami el lehet képzelni, hogy milyen állapotban volt... elkezdtem olvasni a Bibliát, amit addig nem igen tettem, és rengeteg teológiai témájú cikket - ezekből egymás után kaptam a válaszokat, megdöbbentő volt szembe nézni minden addigi hülyeségemmel. A végére meg mintha kicseréltek volna... azóta már eltelt fél év és akivel ritkán találkozom, még mindig a régi önmagam szerint kezel, amin eléggé meg szoktam lepődni.. hogy "jéé ez voltam én?"

Klasszikus kérdés: így visszanézve, mit csináltál volna másképp?

Visszanézve az életem... rengeteg sérüléstől óvtam volna meg magam, ha képes lettem volna az éppen aktuális fiúkat-férfiakat néhány lépés távolságból, elfogulatlanul szemlélni. Kevesebb működésképtelen kapcsolatban elvesztegetett idő, kevesebb keserűség, kevesebb törött lélek. Mindezek ellenére nem tudom elképzelni, hogy hogyan csináltam volna tisztán... én így nőttem fel, de a gyerekeimet mindenképpen másképp fogom nevelni.

Élesen hasítanak belém az emlékek... minden egyes olyan emberrel, aki nem érdemelt meg és akit nem érdemeltem meg... és mindez minek? Nem lenne rá szükségem, mégis, most már együtt kell velük élnem. (Az oxitocin egy életre belevési az agyba az összes kapcsolatot, amiben részünk volt. - szerk.) De Isten mindenhatóságát dicséri, hogy a megbocsátás és a hatalmas szeretet képes volt megújítani lélekben, és gyógyítani a gyógyíthatatlant...

Egy új olvasó, aki hamarosan a könyvet is el fogja olvasni :)

Egy olvasónk tapasztalata (2)

Egy olvasónk, Ildikó, 3 gyermekes édesanya ragadott billentyűzetet Nagymarosi találkozó kapcsán, hogy megossza velünk a tapasztalatát.

"Kislány korom óta az Igazit kerestem, feleségnek és anyukának készültem. Tini koromban már találkozgattam fiúkkal, de amint kiderült valami olyan róluk, amit egy életen keresztül elviselhetetlennek találtam, azonnal továbbléptem. Általában 3 hónapnyi hétvégi randizgatás ehhez elég volt. Aztán 17 évesen találkoztam egy fiúval, akivel nagyon egymásba gabalyodtunk. Közös életet terveztünk, a családja is így tekintett rám. Komoly felnőttnek is éreztem magam, így miután 18 éves is elmúltam, szorosabbra fűztük a kapcsolatunkat.

Aztán ahogy telt az idő, voltak persze konfliktusaink, vitáink, amiket próbáltunk megbeszélni, de éreztem, érezhettem valamit, hogy nem biztos, hogy jó úton járok, vagy legalábbis nem feltétlen azzal, akivel kellene. De nagyon szerelmes voltam, vagy talán csak nagyon kötődtem, mindenesetre nem tudtam volna kilépni a kapcsolatból. Mikor erre rájöttem, imádkozni kezdtem érte esténként egy-egy fohásszal, hogy ha nem ő az, akit nekem szánt a Jóisten, akkor lépjen ki a fiú, mert magamban nem érzek elég bizonyosságot, erőt. Nem is vettem annyira komolyan a vallást akkoriban, de a hitem nem tört meg, csak a válaszokra nem figyeltem, nem akartam figyelni. És majdnem egy év elteltével megtörtént. Egyik nap, minden átmenet nélkül felhívott, hogy találkozzunk. Nem fogadott el kifogást, így összefutottunk. Mondta, hogy előző nap találkozott egy másik lánnyal, és hogy nem akarja folytatni velem.

Elég gyorsan rájöttem, hogy ez volt a válasz az imáimra. Beszélgettünk még egy darabig, aztán ki-ki hazament. Kicsit sírtam aztán otthon, de meglepően keveset a hosszú kapcsolathoz képest. Nem omlott össze a világ, nem éreztem, hogy összetörtem volna, még csak üres sem lett az életem. Ott és akkor megnyugodtam, hogy így van jól minden, ahogy van. Pár nap múlva próbálta visszacsinálni az egészet, hetekig próbálkozott, még az anyukája is bejött beszélgetni a munkahelyemre, de nagyon biztos voltam abban, hogy megkaptam odafentről, amit kértem, így tudtam állni az ostromot. Három hónap múlva, mire a környezetemben és bennem is lecsengett az egész, hihetetlen véletlenek sorozatának köszönhetően találkoztam a mostani férjemmel 13 évvel ezelőtt. 10 éve élünk nagyon boldog házasságban. Nem tisztán készültünk. Viszont sokkal több időt hagytunk egymás megismerésére. Néha úgy gondolom, hogy ajándékul kaptam őt, amiért tudtam hinni, bízni abban, amit válaszul kaptam Istentől.

És a szex? Kár volt próbálkozni. A tökéletes társsal tökéletes.

Mostani eszemmel egyébként tisztán szeretnék készülni. Tudom, hogy a férjem kitartana mellettem, hogy érdemes. A gyermekeinket erre szeretném nevelni. Olvasva a blogot annyi kamaszkori hülyeségemre kapok választ, magyarázatot! Nem vagyok azonban biztos benne, hogy ha a 17 éves kori eszemmel lennék újra 17 éves, máshogy csinálnám. Talán mert nem volt mögöttem megtartó közösség és a szüleim sem megfelelően szólítottak meg. A hitem gyerek-hit volt, nem "nőtt",változott velem együtt, talán azért sem vettem komolyan annyira a külsőségeknek hitt szabályokat, és ezért "bíráltam felül" 17 éves, "érett gondolkodású" fiatalként az egyház ajánlásait. "

Egy olvasónk tanúságtétele (1)

Egy huszonéves lány osztotta meg a gondolatait 1-2 napja arról, miért érdemes várni a szexszel. Megkértem, írjon egy pár szót magáról, hogy még jobban értsük a hátteret. Íme:

Mi alapján írtad meg - ennyire összeszedetten - a gondolataidat? Olvastad esetleg a Biztos út könyvet?

A Biztos utat (még) nem olvastam. A véleményem – hogy csak várni érdemes, elkapkodni semmiképp – főleg a saját tapasztalataimon alapszik, illetve az ezt alátámasztó információkat részben az ismerőseim elbeszélései révén szereztem, és még kamaszként került a kezembe Varga Péter Spielhózni című könyve.

Jársz valakivel?

Néhány hónapja járunk a jelenlegi (harmadik és remélhetőleg egyben az utolsó) kedvesemmel. Az előző kapcsolatai közül ő egyikben sem élt tisztaságban, de – tőlem függetlenül! – ő is belátta, hogy ez nem volt jó. Most mindketten a kapcsolatunk igazi építésén dolgozunk, elkerülve a korábban elkövetett hibákat. A tisztaságban megmaradni gyakran nehéz feladatnak bizonyul – különösen azért, mert mindketten megszoktuk a másik oldalt –, de megéri. Nagyon örülök, hogy ő is segít a küzdelemben, azért is, mert ebből azt látom, hogy valóban fontos vagyok neki, fontosabb, mint a saját vágyai.

Azt írtad korábban, hogy volt már egy tiszta kapcsolatod. Azzal mi történt?

A legelső kapcsolatom még középiskolás koromban/korunkban, több éven át tartott. Mindketten hívő katolikusként, tisztaságban éltünk, és sokat adtunk lelkileg egymásnak, kis túlzással kijelenthetem, hogy jóbarátként "felneveltük egymást". Végül azért lett vége, mert idő közben eltávolodtak a terveink. Ő megkérte a kezem, de én túl fiatalnak éreztem magam elsőéves egyetemistaként a házasságra. Én mondtam ki, hogy legyen vége, mégis engem viselt meg jobban a szakításunk, mert benne a legjobb barátomat is elveszítettem.

Hogy alakult a következő kapcsolatod?

Később megtartó közösség híján elsodródtam a hittől, s – ahogy a „koravének” olyan gyakran – a lázadó korszakomat nem kamaszként, hanem egyetemista fejjel éltem meg. Ekkor találkoztam egy fiúval, aki idősebb és "tapasztaltabb" volt nálam, és nem tartotta fontosnak a tisztaságot, én pedig – balga fejjel – belementem. Nem kellett sok idő, hogy belássam, hibát követtem el, de akkor már késő volt. Ha egyszer valakivel már átléptél egy határvonalat, nincs visszaút! Legalábbis nekünk nem ment. Pedig miután belátta, hogy mennyire nekem fontos lenne visszatérni a tiszta élethez, ő is küzdött miattam. Ez hónapokig ment, de hiába.

Mi volt a gond?

Nagyon szerettem volna, ha ez a kapcsolat megmarad, de valahogy mindvégig úgy éreztem, van közöttünk lelki értelemben egy fal, amelyet nem tudunk lebontani. Akárhogy is tagadtam magamnak, végül kénytelen voltam belátni, hogy a testi közelség csak a szeretet illúzióját teremtette meg, valójában távol voltunk egymástól. "Közös megegyezéssel" szakítottunk, s miután kimondtuk, nem elsősorban a fiú elvesztése fájt – számomra is meglepő volt, milyen könnyen túltettem magam rajta –, hanem az, amiről a fiú kedvéért lemondtam: hogy elkövettem egy jókora hibát, és nem tudom meg nem történtté tenni.

Ezután?

Miután vége lett, úgy éreztem, mintha egy béklyótól szabadultam volna meg: megkaptam a lehetőséget, hogy újra tiszta lelkiismerettel éljek. Megtapasztaltam, mekkora kegyelem a szentgyónás, és milyen igaz az, amit Jézus mondott, hogy akinek többet bocsátottak meg, az szeret jobban. A környezetem szerint mintha kicseréltek volna: új, igazi barátokat szereztem, és a szüleimmel is rendbe jött a kapcsolatunk. Rájöttem, hogy addig a párkapcsolatom uralta ez életemet: a folytonos hazudozás magamnak, a páromnak és a környezetemnek arról, hogy "minden szép és jó"; a legbelül állandóan érzett lelkiismeret-furdalás; és a fojtott harag a kedvesemre, hogy a testiség megélése fontosabb volt számára nálam, hogy nem tudott várni rám.

A mai világban nehéz megérteni, hogy valaki a szexet is okolja, hogy tönkrement a kapcsolat...

Egy olyan embernek, kinek az a természetes, hogy a vágyaikat teljesen kiéljék a párjával, a fenti sorok tényleg túlzásnak tűnnek, de számomra – aki a saját bőrén tapasztalta mindkettőt – nagyon is szembetűnő a különbség. Mindkét esetben arra vágytam (és arra vágyom ma is), hogy a kedvesem engem önmagamért szeressen, ám mikor a szexualitás is belépett a képbe, nem voltam biztos benne, hogy valóban én kellek neki, és nem a közöttünk lévő testi kapcsolathoz ragaszkodik inkább. S – ami legalább ilyen szörnyű – magamban sem voltam biztos, hogy tényleg őt szeretem-e, nem csak a fizikai vonzalom miatt érzek-e felé kötődést… Végül ki is derült, hogy valóban távol voltunk egymástól.

Nem állítom, hogy a második párkapcsolatomban minden baj forrása a házasság előtti szexualitás volt. Persze, hogy merültek fel más problémák is, talán egyszerűen csak nem illettünk össze, de a problémák megoldását, egymás – és önmagunk! – igazi megismerését nagyon megnehezítette a testiség. Ez már abból is belátható, ha csupán azt az időt nézzük, amit az együttléteinkre pazaroltunk...

kép forrása: http://municio.hu/?p=9926