Egy olvasónk tanúságtétele (1)

Egy huszonéves lány osztotta meg a gondolatait 1-2 napja arról, miért érdemes várni a szexszel. Megkértem, írjon egy pár szót magáról, hogy még jobban értsük a hátteret. Íme:

Mi alapján írtad meg - ennyire összeszedetten - a gondolataidat? Olvastad esetleg a Biztos út könyvet?

A Biztos utat (még) nem olvastam. A véleményem – hogy csak várni érdemes, elkapkodni semmiképp – főleg a saját tapasztalataimon alapszik, illetve az ezt alátámasztó információkat részben az ismerőseim elbeszélései révén szereztem, és még kamaszként került a kezembe Varga Péter Spielhózni című könyve.

Jársz valakivel?

Néhány hónapja járunk a jelenlegi (harmadik és remélhetőleg egyben az utolsó) kedvesemmel. Az előző kapcsolatai közül ő egyikben sem élt tisztaságban, de – tőlem függetlenül! – ő is belátta, hogy ez nem volt jó. Most mindketten a kapcsolatunk igazi építésén dolgozunk, elkerülve a korábban elkövetett hibákat. A tisztaságban megmaradni gyakran nehéz feladatnak bizonyul – különösen azért, mert mindketten megszoktuk a másik oldalt –, de megéri. Nagyon örülök, hogy ő is segít a küzdelemben, azért is, mert ebből azt látom, hogy valóban fontos vagyok neki, fontosabb, mint a saját vágyai.

Azt írtad korábban, hogy volt már egy tiszta kapcsolatod. Azzal mi történt?

A legelső kapcsolatom még középiskolás koromban/korunkban, több éven át tartott. Mindketten hívő katolikusként, tisztaságban éltünk, és sokat adtunk lelkileg egymásnak, kis túlzással kijelenthetem, hogy jóbarátként "felneveltük egymást". Végül azért lett vége, mert idő közben eltávolodtak a terveink. Ő megkérte a kezem, de én túl fiatalnak éreztem magam elsőéves egyetemistaként a házasságra. Én mondtam ki, hogy legyen vége, mégis engem viselt meg jobban a szakításunk, mert benne a legjobb barátomat is elveszítettem.

Hogy alakult a következő kapcsolatod?

Később megtartó közösség híján elsodródtam a hittől, s – ahogy a „koravének” olyan gyakran – a lázadó korszakomat nem kamaszként, hanem egyetemista fejjel éltem meg. Ekkor találkoztam egy fiúval, aki idősebb és "tapasztaltabb" volt nálam, és nem tartotta fontosnak a tisztaságot, én pedig – balga fejjel – belementem. Nem kellett sok idő, hogy belássam, hibát követtem el, de akkor már késő volt. Ha egyszer valakivel már átléptél egy határvonalat, nincs visszaút! Legalábbis nekünk nem ment. Pedig miután belátta, hogy mennyire nekem fontos lenne visszatérni a tiszta élethez, ő is küzdött miattam. Ez hónapokig ment, de hiába.

Mi volt a gond?

Nagyon szerettem volna, ha ez a kapcsolat megmarad, de valahogy mindvégig úgy éreztem, van közöttünk lelki értelemben egy fal, amelyet nem tudunk lebontani. Akárhogy is tagadtam magamnak, végül kénytelen voltam belátni, hogy a testi közelség csak a szeretet illúzióját teremtette meg, valójában távol voltunk egymástól. "Közös megegyezéssel" szakítottunk, s miután kimondtuk, nem elsősorban a fiú elvesztése fájt – számomra is meglepő volt, milyen könnyen túltettem magam rajta –, hanem az, amiről a fiú kedvéért lemondtam: hogy elkövettem egy jókora hibát, és nem tudom meg nem történtté tenni.

Ezután?

Miután vége lett, úgy éreztem, mintha egy béklyótól szabadultam volna meg: megkaptam a lehetőséget, hogy újra tiszta lelkiismerettel éljek. Megtapasztaltam, mekkora kegyelem a szentgyónás, és milyen igaz az, amit Jézus mondott, hogy akinek többet bocsátottak meg, az szeret jobban. A környezetem szerint mintha kicseréltek volna: új, igazi barátokat szereztem, és a szüleimmel is rendbe jött a kapcsolatunk. Rájöttem, hogy addig a párkapcsolatom uralta ez életemet: a folytonos hazudozás magamnak, a páromnak és a környezetemnek arról, hogy "minden szép és jó"; a legbelül állandóan érzett lelkiismeret-furdalás; és a fojtott harag a kedvesemre, hogy a testiség megélése fontosabb volt számára nálam, hogy nem tudott várni rám.

A mai világban nehéz megérteni, hogy valaki a szexet is okolja, hogy tönkrement a kapcsolat...

Egy olyan embernek, kinek az a természetes, hogy a vágyaikat teljesen kiéljék a párjával, a fenti sorok tényleg túlzásnak tűnnek, de számomra – aki a saját bőrén tapasztalta mindkettőt – nagyon is szembetűnő a különbség. Mindkét esetben arra vágytam (és arra vágyom ma is), hogy a kedvesem engem önmagamért szeressen, ám mikor a szexualitás is belépett a képbe, nem voltam biztos benne, hogy valóban én kellek neki, és nem a közöttünk lévő testi kapcsolathoz ragaszkodik inkább. S – ami legalább ilyen szörnyű – magamban sem voltam biztos, hogy tényleg őt szeretem-e, nem csak a fizikai vonzalom miatt érzek-e felé kötődést… Végül ki is derült, hogy valóban távol voltunk egymástól.

Nem állítom, hogy a második párkapcsolatomban minden baj forrása a házasság előtti szexualitás volt. Persze, hogy merültek fel más problémák is, talán egyszerűen csak nem illettünk össze, de a problémák megoldását, egymás – és önmagunk! – igazi megismerését nagyon megnehezítette a testiség. Ez már abból is belátható, ha csupán azt az időt nézzük, amit az együttléteinkre pazaroltunk...

kép forrása: http://municio.hu/?p=9926