Az Egyház hibája...(?)

Egy olvasónk tapasztalata kapcsán merült fel egy kérdés, amire válaszolt:

Az egyház nem helyesli a házasság előtti szexuális életet. Ebben nőttél fel, erre "kondicionáltak". Nem lehet, hogy az egyház által a szexszel kapcsolatosan beléd nevelt lelkiismeret-furdalás tette tönkre a kapcsolatodat?

Mint már említettem, én abban az időben a lázadó korszakomat éltem, ami azt jelentette sajnos, hogy az Egyház intelmeire fittyet hányva a magam feje után mentem. Bedőltem a népszerű szövegeknek, hogy "a szexualitással ki kell fejezned a szerelmemet, ha tényleg szereted", meg hogy "nem olyan nagy ügy, csak élvezd", és "egészségtelen ez a görcsölés, engedd el magad" stb. Elhittem mindezt, mert jól hangzott, és el akartam hinni, és haragudtam az Egyházra, aki "mindenféle előírásokkal áll elő", és "akinek lehetetlenség megfelelni". Nem értettem, miért "tilt meg valamit, amiről azt mondja, hogy jó", és hiteltelennek tartottam, mert láttam olyan fiatalokat, akik "bort iszik, vizet prédikál" módjára, képmutató módon éltek.

Ma már tudom, hogy az, hogy más hibázik, nem jogosít fel arra, hogy én is ezt tegyem. Pláne nem lesz tőle helyes az, ami helytelen. Arra is rá kellett döbbennem, hogy a "ha tényleg szereted, megteszed" és a "nem olyan nagy ügy" mondatok szöges ellentétben állnak egymásnak, aki ezt hangzoztatja, vagy nem látja be, vagy hazudik neked (esetleg még magának is). S végül hogy az Egyház nem azért tiltja, mert meg akar fosztani valami jótól - mi haszna lenne ebből? -, hanem mert a (rövid ideig) kellemes helyett a hosszú távú, biztos jót kínálja nekünk.

A kapcsolatunk - most, évek távlatából már látom - azért ment tönkre, mert nem tudott fejlődni. A kezdeti fellángolást, a nagy szerelemérzést azonnal a apró pénzre váltottuk, tettek mezejére irányítottuk, és nem arra, hogy a szerelem erejét felhasználva jobban megismerjük egymást, hogy lassacskán összecsiszolódhassunk. Testileg közel voltunk, de lelkileg nem, és sokáig nem is vettük észre, hogy mekkora űr tátong közöttünk. Pontosabban én inkább nem akartam észrevenni. Idővel egyre szembetűnőbbek lettek a másik hibái, de nem volt meg az a hajtóerő, amellyel leküzdhettük volna, csak egyre duzzadtak a viták, nőtt a feszültség. Pedig szerettük egymást - legalábbis azt hittük, de ez csak vonzalom volt, nem épülhetett rá igazi szeretet. Igen, ez az hiányzó hajtóerő a szeretet kellett volna legyen. A szeretetet gyakran összekeverik a szerelem érzésével. Nagyon nem ugyanaz!

Ez a sok fejtegetés egy kevésbé "komplikált embernek" :) eléggé bonyolultul hangozhat. Mielőtt a saját bőrömön nem tapasztaltam volna, nekem is az volt. Egyszerűsítek. Magam is éreztem, és azóta másoktól is hallottam már, hogy úgy érzi, "valami hiányzik a kapcsolatukból", "mintha nem ismerné igazán azt a fiút/lányt, akivel együtt jár", sőt hogy "x hónap/év együttjárás után most úgy érzi, mintha a másik idegen lenne". Nem kell ahhoz kereszténynek lenni, hogy valaki ezt érezze. A fizikai közelség még nem hoz lelkileg is közel valakit. A kezdeti eufória ezt a távolságot elfedheti, de hosszabb-rövidebb idő elteltével úgyis láthatvá válik.

Az a tény, hogy a szakításunkat milyen könnyedén vettem, alig érintett meg, szintén azt bizonyítja, hogy nem álltunk igazán közel egymáshoz (ami két év után már elvárható lett volna). Ha valaki hozzád közelállót veszítesz el, az bizony piszokul fáj!