
Párkapcsolat, házasság, szexualitás - keresztény szemmel, értelmesen
2012. március 8., csütörtök
Együtt járó párok tanúságtétele (3)

2011. április 9., szombat
Nagy fába vágtuk a fejszénket

2011. március 28., hétfő
Egy olvasónk tanúságtétele (1)

Egy huszonéves lány osztotta meg a gondolatait 1-2 napja arról, miért érdemes várni a szexszel. Megkértem, írjon egy pár szót magáról, hogy még jobban értsük a hátteret. Íme:
Mi alapján írtad meg - ennyire összeszedetten - a gondolataidat? Olvastad esetleg a Biztos út könyvet?
A Biztos utat (még) nem olvastam. A véleményem – hogy csak várni érdemes, elkapkodni semmiképp – főleg a saját tapasztalataimon alapszik, illetve az ezt alátámasztó információkat részben az ismerőseim elbeszélései révén szereztem, és még kamaszként került a kezembe Varga Péter Spielhózni című könyve.
Jársz valakivel?
Néhány hónapja járunk a jelenlegi (harmadik és remélhetőleg egyben az utolsó) kedvesemmel. Az előző kapcsolatai közül ő egyikben sem élt tisztaságban, de – tőlem függetlenül! – ő is belátta, hogy ez nem volt jó. Most mindketten a kapcsolatunk igazi építésén dolgozunk, elkerülve a korábban elkövetett hibákat. A tisztaságban megmaradni gyakran nehéz feladatnak bizonyul – különösen azért, mert mindketten megszoktuk a másik oldalt –, de megéri. Nagyon örülök, hogy ő is segít a küzdelemben, azért is, mert ebből azt látom, hogy valóban fontos vagyok neki, fontosabb, mint a saját vágyai.
Azt írtad korábban, hogy volt már egy tiszta kapcsolatod. Azzal mi történt?
A legelső kapcsolatom még középiskolás koromban/korunkban, több éven át tartott. Mindketten hívő katolikusként, tisztaságban éltünk, és sokat adtunk lelkileg egymásnak, kis túlzással kijelenthetem, hogy jóbarátként "felneveltük egymást". Végül azért lett vége, mert idő közben eltávolodtak a terveink. Ő megkérte a kezem, de én túl fiatalnak éreztem magam elsőéves egyetemistaként a házasságra. Én mondtam ki, hogy legyen vége, mégis engem viselt meg jobban a szakításunk, mert benne a legjobb barátomat is elveszítettem.
Hogy alakult a következő kapcsolatod?
Később megtartó közösség híján elsodródtam a hittől, s – ahogy a „koravének” olyan gyakran – a lázadó korszakomat nem kamaszként, hanem egyetemista fejjel éltem meg. Ekkor találkoztam egy fiúval, aki idősebb és "tapasztaltabb" volt nálam, és nem tartotta fontosnak a tisztaságot, én pedig – balga fejjel – belementem. Nem kellett sok idő, hogy belássam, hibát követtem el, de akkor már késő volt. Ha egyszer valakivel már átléptél egy határvonalat, nincs visszaút! Legalábbis nekünk nem ment. Pedig miután belátta, hogy mennyire nekem fontos lenne visszatérni a tiszta élethez, ő is küzdött miattam. Ez hónapokig ment, de hiába.
Mi volt a gond?
Nagyon szerettem volna, ha ez a kapcsolat megmarad, de valahogy mindvégig úgy éreztem, van közöttünk lelki értelemben egy fal, amelyet nem tudunk lebontani. Akárhogy is tagadtam magamnak, végül kénytelen voltam belátni, hogy a testi közelség csak a szeretet illúzióját teremtette meg, valójában távol voltunk egymástól. "Közös megegyezéssel" szakítottunk, s miután kimondtuk, nem elsősorban a fiú elvesztése fájt – számomra is meglepő volt, milyen könnyen túltettem magam rajta –, hanem az, amiről a fiú kedvéért lemondtam: hogy elkövettem egy jókora hibát, és nem tudom meg nem történtté tenni.
Ezután?
Miután vége lett, úgy éreztem, mintha egy béklyótól szabadultam volna meg: megkaptam a lehetőséget, hogy újra tiszta lelkiismerettel éljek. Megtapasztaltam, mekkora kegyelem a szentgyónás, és milyen igaz az, amit Jézus mondott, hogy akinek többet bocsátottak meg, az szeret jobban. A környezetem szerint mintha kicseréltek volna: új, igazi barátokat szereztem, és a szüleimmel is rendbe jött a kapcsolatunk. Rájöttem, hogy addig a párkapcsolatom uralta ez életemet: a folytonos hazudozás magamnak, a páromnak és a környezetemnek arról, hogy "minden szép és jó"; a legbelül állandóan érzett lelkiismeret-furdalás; és a fojtott harag a kedvesemre, hogy a testiség megélése fontosabb volt számára nálam, hogy nem tudott várni rám.
A mai világban nehéz megérteni, hogy valaki a szexet is okolja, hogy tönkrement a kapcsolat...
Egy olyan embernek, kinek az a természetes, hogy a vágyaikat teljesen kiéljék a párjával, a fenti sorok tényleg túlzásnak tűnnek, de számomra – aki a saját bőrén tapasztalta mindkettőt – nagyon is szembetűnő a különbség. Mindkét esetben arra vágytam (és arra vágyom ma is), hogy a kedvesem engem önmagamért szeressen, ám mikor a szexualitás is belépett a képbe, nem voltam biztos benne, hogy valóban én kellek neki, és nem a közöttünk lévő testi kapcsolathoz ragaszkodik inkább. S – ami legalább ilyen szörnyű – magamban sem voltam biztos, hogy tényleg őt szeretem-e, nem csak a fizikai vonzalom miatt érzek-e felé kötődést… Végül ki is derült, hogy valóban távol voltunk egymástól.
Nem állítom, hogy a második párkapcsolatomban minden baj forrása a házasság előtti szexualitás volt. Persze, hogy merültek fel más problémák is, talán egyszerűen csak nem illettünk össze, de a problémák megoldását, egymás – és önmagunk! – igazi megismerését nagyon megnehezítette a testiség. Ez már abból is belátható, ha csupán azt az időt nézzük, amit az együttléteinkre pazaroltunk...
kép forrása: http://municio.hu/?p=9926
2010. szeptember 11., szombat
megéri!
Nagyon köszi Nórinak, hogy megosztja velünk az ő útjukat, dióhéjban. Isten áldjon!
12 éve ismerkedtünk meg, 8 éve házasodtunk össze, 4 gyerekünk van, 30 körül járunk mindketten. A világ szemében ezek valahogy a nem normális kategóriába tartoznak. Mégis a körülöttünk lévők irigykedve, vágyakozva figyelgetnek kívülről minket.
Amikor együtt jártunk, s látták, hogyan, miként próbálunk tisztán élni, őrültnek néztek, a biztos utat igyekeztünk járni, ma már ezek a barátaink belátják, az idő minket igazol. Pedig még van előttünk bőven…
Visszatekintve, nem csinálnám másképp, sőt, még radikálisabban, persze utólag már „könnyű” (vagy mégsem?!), eltörpülnek a kísértések, lemondások, hisz csak a gyümölcseit látjuk.
Persze nincsenek receptek, nekünk kettő biztos volt: mindig visszább lépni, mint amit a vágyaink követelnének, folyamatosan lemetszeni a testi kifejeződéseket, mert azok mindig előrébb törnek, s keresni mindig a lelkit, a közös istenit. S az áldozatot (tényleg az lett volna?!) ajándékként megélni… Ez életre szóló alap lehet, ahova az ínséges időkben is vissza lehet térni.
Mit csinálnék másképp? Még többet mennék a társammal ketten, másokkal, szolgálni, új helyzetekbe, beteget látogatni, gyereket vigyázni, árvízben segíteni, tudomisén, szóval együtt másokért élni, mert százszor közelebb kerülünk egymáshoz, mint egy nem időben történő csók, ölelés által.
Néha döbbenten néznek ránk, pedig normálisak vagyunk. Élünk, szeretünk, s keressük napról napra, hogy a házasságban mit jelent a tisztaság. (A blogunk, ha valakit érdekel: www.jelenpillanatok.freeblog.hu)"