Gyors hír: jún. 10. 21.00. "Van, aki tisztán szereti" címmel élő adás lesz a tisztaságról a Mária Rádióban. Hallgassátok, reagáljatok, telefonáljatok.
Most pedig eredményhirdetés következik, azaz a 7. pont. Összefoglalom azt, ami Ti írtatok, és ami nincs az én szubjektív 6 pontom között. Egy-két átfedés azért előfordulhat. Mindenki válassza ki magának, hogy ezen okok közül -számára- melyik az az eset, amikor egy kapcsolat hosszú távon halálra van ítélve, tehát nem is érdemes elkezdeni, (reménykedve abban, ami biztos nem jön össze) vagy épp emiatt ideje kiszállni.
Most nézvén a listákat, az az érzésem támadt, hogy kész szerencse, ha az ember elsőre összeakad az Igazival, és nem kell kitennie magát egy szakítás fájdalmának...
Elöljáróban még annyit, hogy a kétségek sohasem akkor merülnek fel, amikor együtt vagyunk, a párunkhoz bújunk. Abban a pillanatban, mintha elfújták volna a kétségeinket, és úgy érezzük, hogy nincs semmi, amit ne tudnánk megoldani. S amikor újra egyedül vagyunk, csak akkor jönnek elő a kétségek megint. Mint egy anyag, ami pl. mágnes közelében felveszi a mágnes tulajdonságait, de amint kivesszük onnan, máris elveszti azokat. (Kémikusok/fizikusok, létezik ilyen anyag, vagy marhaságot írtam?)
És természetesen a testi kapcsolat sem segít a dolgon. Szakítani úgyis kegyetlen élmény, ha nincs teljes testi közösség, hanem csak, mondjuk a csókig, ölelésig jut el a pár. Az erős érzelmi kötődés, ami a szakítás fájdalmas voltáért felelős, akkor is kialakul. Ha viszont már egymáséi is lettek, akkor egy életen keresztül hordozzák ennek az emlékét. (Oxitocin!)
Gyorsan összefoglalom ez első hatot.
1. Ha biztos, hogy nem fogtok összeházasodni.
2. Ha áthatolhatatlan kommunikációs fal magasodik köztetek.
3. Ha túlzott felfordulást okoz az életedben/túl nagy áldozatot követel (pl. hit feladását).
4. Ha a párod szenvedélybetegség tüneteit mutatja (drog, alkohol, szerencsejáték, pornó, pedofília...)
5. Ha nem fogadod el a párodat olyannak, amilyen, hanem meg akarod változtatni.
6. Ha sajnálatból/érdekből vagy együtt valakivel, illetve ennek az ellentéte: ha úgy érzed, kihasználnak, vagy csak sajnálatból van veled a párod.
7. ???
Nem egyenként idézem a leveleket, csak összesítem 3 feleség, és 1 férj véleményét. Négyük mögött pontosan 41 év saját házas tapasztalat van. És 41 év tapasztalata, látván más párok életét:
1. Ha a másik nem őszinte, ha hazudik. Főleg, ha többször is előfordul. Majdnem hogy mindegy, hogy miről és miért hazudik. Kivéve, ha meglepetés-partyról, vagy szülinapi ajándékról van szó.
2. Ha bármi durvaságot, erőszakot tapasztalunk. Nem számít, hogy nem engem ütött meg, hanem más valaki miatt húzta fel magát. Ha nem tudja kontrollálni a haragját, az nem jó kezdet. Az önvédelem más tészta, de inkább fusson, mint kakaskodjon.
3. Ha túlzottan ellenőrizni akar. Ha minden lépésemről tudni akarna, beleolvasna a leveleimbe, ellenőrizné a mobilomat, ha akadályozna, hogy meghozzam a saját döntéseimet, mindig tudni akarná, hogy hol, kivel és miért vagyok. Ez már kóros. Kell, hogy legyen bizalom.
4. Ha akadályoz, hogy önmagad legyél, hanem valamilyen szerepbe kényszerít. Ha mellette nem mersz/tudsz önmagad lenni.
5. Ha túl nagy a társadalmi/kultúrális/vallási különbség. Mondjuk vannak sikeres házasságok nagyon eltérő emberek között is, de az a szerencsés kisebbség. Túl sok kompromisszum, túl sok feladás. Általában nem egyenrangú felek lesznek ilyen kapcsolatban, mert az egyiknek sokkal többet kell engednie, simulnia, feladnia. Inkább kivárnám, hogy elmúljon a PEA.
6. Fontos kérdésben nem tudnak egyetértésre jutni. Hogy mi a fontos, azt első megközelítésben nevezhetjük egyénfüggőnek is. Ami az egyiknek fontos, az fontos. Mit jelent az, hogy nem tudnak egyetértésre jutni? Nem azt, hogy már eleve más a véleményük, hanem azt, hogy hiába beszélgetnek róla, hosszú ideje nem sikerül közös nevezőre jutni.
7. Ha nem fogadja el a párját olyannak, amilyen, hanem meg akarja változtatni. Ha nem tudom elfogadni a másik valamilyen tulajdonságát, akkor arról beszélni kell. Lehet, hogy a másik képes változni. De ha nem képes vagy nem akar, én hiába próbálom meg "átnevelni". Inkább jobb szakítani, vagy pedig elfogadni őt olyannak, amilyen.
Ez a két pont persze össze is függ. Egy példa:
Az egyik fél egy gyereket akar, a másik legalább hármat. Ez vagy nem nagyon fontos valamelyiküknek, és akkor tud engedni, közös nevezőre jutnak (bár szerintem ez éppen fontos kérdés, ezért nagyon érdemes meggondolni, hogy tudok-e valóban engedni belőle, és később nem fogok-e visszakozni), vagy fontos, nem tudnak megegyezni, és szakítanak. Vagy beszélgetnek róla, megpróbálják megérteni a másikat, hogy miért úgy gondolkodik a kérdésről stb. Így esetleg egyetértésre jutnak. Ha mégsem, de szakítani nem mernek, és titkon egyikük vagy mindkettőjük azt gondolja, hogy majd megváltozik a másik véleménye, akkor két eset lehetséges: vagy valóban megváltozik a másik véleménye, vagy nem. Ha a hosszú próbálkozások ellenére nem változott a vélemény az esküvő előtt, akkor később erre gyakorlatilag nulla az esély. Ha pedig nem változik a vélemény, akkor ez minden bizonnyal közvetlenül vagy közvetve váláshoz fog vezetni.
8. Szerintem érdemes szakítani akkor is, ha minden kétséget kizáróan kiderül számomra, hogy nem én vagyok a másiknak az egyetlen, de ő ezt titkolja. Ebből nem tudom, mi jó kerekedhet ki hosszú távon.
9. Szerintem el sem érdemes kezdeni a kapcsolatot a másikkal, ha tudom, hogy jelenleg házas. Ha miattam képes lenne otthagyni a házastársát, akkor pár év múlva ugyanerre számíthatok én is.
10. Általában problémák vannak a kapcsolattal, és nem tudom, meddig és hogyan érdemes próbálkozni a folytatással, ha az egyik nem őszinte a másikkal (bármilyen kérdésben). Létezik persze megbocsátás, ezért nem kategorikusan mondom ezt...
11. Ha rájön, hogy a másik csak látszólag őt szereti, valójában "valakit" szeret, akit akar látni benne. (Kapcsolatfüggés.)
12. Kardinális kérdésekben különbözés, amiben nem látszik, hogy közelednének az álláspontok (hit, házasság, család kérdése, házasság, gyerekek, nevelés, anya-apa szerep...)
13. Ha a másik nem tart tiszteletben bennünk olyan valamit (pl. hit, tisztaság, hazugság-csalás nélküli élet, jelenlegi családunkkal való kapcsolatunk...), amiben semmiképp nem szeretnénk változni.
14. Ha tudom, hogy nem ő az igazi, de addig jó lesz, addig nem szakítok, amíg nem meg A Nagy Ő, vagy legalábbis valaki, aki jobb alternatívának tűnik.
15. Van, hogy az tart vissza a szakítástól valakit, hogy fél attól, hogy mit szólnak az emberek körülötte. Nem akar botrányt, nem akarja beismerni mások előtt, hogy rossz lóra tett.
Sajnos, sok lehetőség közül lehet választani...
Ötletek?
Záró gondolat: az egész cikksorozat arról szólt, hogy milyen esetekben gondoljuk meg kétszer is, hogy elkezdjük-e egyáltalán az együtt járást, vagy a másik esetben maradjunk-e benne... NEM arról, hogy ha ilyetén probléma merül fel a házasságban, akkor azt bontsuk fel, és keressünk újat. Az egy adott helyzet, amit meg kell oldani, bármi áron. De erről majd később. Az együtt járás arra való, hogy a fenti dolgok kiderülhessenek egy életre szóló döntés előtt.
Az együtt járás még nem házasság. A házasság viszont már nem együtt járás.
Virágdíszbe öltözött templom, orgonazúgás, hófehér menyasszonyi ruha, egyedülálló élmény a menyasszonynak, a vőlegénynek és az egész násznépnek; ezt nem lehet kihagyni, ezt egyszer mindenkinek át kell élnie – mondják sokan, mert érzik, hogy a templomi esküvő nem csupán egy szertartás, egy a sok lehetséges ünnepi esemény közül, hanem van valami „földöntúli” tartalma is, mert valami megváltozik általa. De hát mi is történik ott, a templomban, az oltár előtt? Gyakori vélekedés: az is csak egy ceremónia, egy új papír. Pedig a templomi esküvő a házasság szentsége kiszolgáltatásának első pillanata, hogy azután ez a szentség-kiszolgáltatás egy életen át megszakítás nélkül folytatódjék. A házasság szentségének kiszolgáltatója ugyanis nem a pap, hanem a férfi és a nő, akik kölcsönösen önmagukat ajándékozzák egymásnak, jellé teszik önmagukat, annak jelévé, hogy Isten mennyire szereti az embert.
