Már egy ideje fogalmazódik bennem a gondolat, hogy írok az önátadás vágyáról. Arról, hogy milyen szép az, hogy ahogy egyre jobban megismerem a másikat, ahogy lelkileg is egyre közeledünk, egyre szorosabbá válik a kapcsolatunk, úgy a testileg is vágyunk eggyé lenni a másikkal. Önmagunkat ajándékozni neki mindenestül. Ahogy egyesülünk, abban valahogy megjelenik az a szoros Szentháromságos szeretet, ami a szeretkezést magasabbra emeli az utódnemzés állatias, párzó ösztönnél, egy fizikai szükséglet kielégítésénél. A megfelelő időben, különben csak sebez. Mélyen.
Ahogy vágyunk arra, hogy szeressenek, úgy vágyunk arra is, hogy szerethessünk. Mint Istennel való kapcsolatunkban. Szóval forgatom már magamban egy ideje a gondolatokat, vártam, hogy bejegyzéssé érjen, amikor azt a szép ajándékot kaptam, hogy valaki megírta helyettem a gondolataimat. Szépen, egyszerűen. A Végtelenre irányuló vágyunktól kezdve a másik iránt érzett önátadási vágyig.
Nem is idézek belőle, olvassátok el az elejétől a végéig. A blog szerzője írt már több bejegyzést párkapcsolatról, szerelemről, együtt járásról, tele vannak mély gondolatokkal. A blog tetején megtalálhatjátok a címkéjét. Szeretettel ajánlom olvasásra azokat is.
Manka, köszönöm, hogy spóroltál nekem egy kis időt. Van mire szánni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése