Álarcok nélkül...

Talán tudat alatt (vagy akár tudatosan is) igyekszik az ember a legjobb formáját mutatni a párjának, főleg a kapcsolat elején. Hogy lássa a másik, mennyire csinos, ügyes, okos, erős, gyöngéd, türelmes párra lelt. Még akkor is, ha nem mindig vagyok csinos, ügyes, okos, erős, gyöngéd, türelmes... Könnyű álarcot venni fel, ha úgy látjuk, hogy így tudjuk megtartani a másikat. Nem kellene...

Merjünk önmagunk lenni, merjük megmutatni a társunknak a hibáinkat, gyengeségeinket, kétségeinket is. Ne maradjon semmi megbeszéletlenül. Előbb-utóbb úgyis minden kiderül.

Az álarc kérdése fel-felbukkant férjemmel való együtt járásunk idején. Nagyon megmaradt bennem az a nyári délután, amikor egy erdélyi gyalogtúrából hazaérve Gábor elővette az ajándékát, amit onnan hozott nekem: egy fekete anyagból készült színházi álarcot. A mosolygós fajtát. Azzal a lendülettel le is ejtettem a földre, és kisebb darabok letörtek belőle. Nagy zavarban voltam, hogy tönkretettem az ajándékát, de nem haragudott. Elmondta, hogy két okból hozta ezt az ajándékot nekem. Az első az, hogy mindketten nagyon szerettük (szeretjük) a színházat, másrészről "figyelmeztetésképpen", hogy soha ne viseljünk álarcot egymás előtt, merjünk önmagunk lenni, és merjünk mindent megbeszélni, ami csak bennünk van. Ilyen értelemben még jó is, hogy szimbolikusan el is tört az első, köztünk felbukkanó álarc : ) Ekkor még nem jártunk hosszú ideje.

Azért maradt meg bennem ennyire ez az ajándéka, mert ez volt az első alkalom, hogy arra utalt, hogy egy "komoly", hosszú távú kapcsolat távlatában képzeli el az életünket. Rengeteget beszélgettünk korábban is, de főleg az élményeinket, életünk korábbi eseményeit érintettük. Ezzel az álarccal jutott el a kapcsolatunk a következő szintre.

Az eljegyzésünk előtt Angliába mentem két hétre ösztöndíjjal. Találtam kint egy gyertyát, ami színházi álarc alakú volt. Amikor hazajöttem, akkor együtt meggyújtottuk, és így beszélgettünk órákig. A végére teljesen le is égett az álarc. Ekkor megegyeztünk abban, hogy az együtt járásunk alatt egész jól sikerült őszintén magunkat adni a másiknak, és ezt majd a házasságban is így folytassuk. Tudtuk, hogy amikor majd együtt élünk házasként, akkor esély se lesz arra, hogy bármit is színleljünk, elhallgassunk egymás előtt hosszú távon. Nem is kell, és nem is szabad.

A témában ajánlom Ilona és Tamás tapasztalatát egy korábban már ajánlott könyvből (Én meg te: MI) Pár sort idézek belőle:

"Ilona: Mi volt ez az elővigyázatos álarc? Ilyenek: Nehogy férjem rendetlennek, ügyetlennek lásson. Ne okozzak neki semmi fáradságot. Nehogy csalódjon abban a képben, amit megismert menyasszony koromban. Hadd örüljön, hogy mindig csinos, ügyes, okos, erős, gyöngéd, türelmes felesége van. Ha megtudná, hogy nehezen kelek fel, megrémülne, hogy egy életre lusta feleséget kapott. Ha nem raknám élére este a holmijaimat, azt gondolná, rendetlen vagyok. Ha a konyhában este ott maradna a mosatlan bögre, akkor milyen háziasszonynak tartana? Ha feltárnám előtte, hogy tanácstalan vagyok, talán azt gondolná, nem lehet rám építeni. Ezek az álarcok eleinte kitűnően működtek, a mézeshetek, mézeshónapok idején..."

Végszó? Ál-arcot le!!!