Szakíts, ha bírsz, főleg, ha tudsz! (6)

Folyt. innen.

5. Ha nem fogadod el a párodat olyannak, amilyen, hanem meg akarod változtatni.

Nincs tökéletes ember. Ne is keress, akkor csak csalódás ér. Megtalálhatjuk a számunkra tökéletes párt, akinek a hibáival, számunkra nehezebben tolerálható tulajdonságaival együtt tudunk élni. Persze nem arról van szó, hogy a párválasztás nem más, mint sok rossz, hibákkal teli ember közül egy kevésbé "rosszat" kell kiválasztanunk, és azzal beérnünk. Távolról sem. Ennél sokkal jobban szeret minket Isten. Csupán arról van szó, hogy szembe kell néznünk azzal, hogy bárkit is választunk párunkul, annak lesznek hibái, kevésbé vonzó tulajdonságai, amivel együtt kell élnünk később. Mint ahogy a mi hibáinkkal és tulajdonságainkkal is együtt kell majd élnie a házastársunknak.

Az ember nehezen változik. Nagy elszánásra, kitartásra, kudarcokon való továbblépésre van szükség ahhoz, valaki valamilyen alapvető negatív tulajdonságát, hajlamát megváltoztassa. Nem arra gondolok, hogy reggelente kávé helyett teát fog inni, vagy közepes párna helyett kis párnát tesz a feje alá éjszaka. Ezek új szokások, nem alapvető, személyiségünket meghatározó tulajdonságok megváltoztatása, mint pl. szétszórtság, pesszimista hozzáállás, túlzott precizitás, túlzott hanyagság stb., ami alapvetően meghatározza, hogy ki az ember, miről mit gondol, hogy éli az életét, hogy áll a dolgokhoz.

Az együtt járás egyik fontos "funkciója" az, hogy mennél jobban megismerjük a másikat. Jó, rossz tulajdonságait. Átgondolni, elmélkedni, hogy "kompatibilisek" vagyunk-e. A PEA szerelmes őrülete nem segít ebben, mert mindent megszépít, elkeni a hibákat, meggyőz arról, hogy az élet szép, és a párunk tökéletes. Ha úgy látom, hogy nem fog hosszú távon összejönni egy kapcsolat valakivel, mert nem illünk össze, nem tudom elfogadni egy-egy jellemvonását, valamiről való, szilárd elképzelését, akkor felesleges folytatni: ha mégis belemegyünk, a PEA úgyis meggyőz arról, hogy mindez nem számít, de az elmúltával ugyanott lennék: még mindig nincs jövője a kapcsolatnak, de egy csomó időt, energiát, áldozatot belefeccöltem már - hiába. Valaki másnak viszont tökéletes párja lehet...

A párunk hibáit tekintve tehét két dolgot tehetünk: vagy józanul felmérjük, hogy ezzel nem tudunk együtt élni, és bele se kezdünk egy reménytelen kapcsolatba, vagy teljesen elfogadjuk. Nem lehet félgőzzel elfogadni, mert akkor előbb-utóbb kiborul a bili. És mindig kiborul!!! És olyan sincs, hogy majd megváltoztatom. (Mi jogon?) Ha nem belülről indul egy változási szándék, hanem egy külső erő próbál változtatni, akkor halovány esély sincs a mélyreható, permanens változásra. És ha megváltoztattam? És már nem tetszik? Eldobom?

Személyes példa jön. Eléggé szétszórt, rendetlen vagyok. Rendet tartani magam körül, a háztartásban elég sok figyelmet, kitartást követel, és sokszor érzem, hogy képtelen vagyok uralni a káoszt. (Azért a gyerek védelmiseket ne küldjétek rám, megteszem, ami tőlem telik.) Ellentétben a nővéremmel, akinek a lakása munka, két gyerek és gyönyörű kézi-munkák (hímzés, gyöngyfűzés) készítése mellett is mindig ragyog. Ő az abszolút ellentétem, összeszedett, logikus, rendszerető. Én is szeretem a rendet, csak elakadok az odavezető úton...

Nem árultam zsákbamacskát. A férjem a több mint két és féléves együtt járásunk alatt bőven rádöbbenhetett arra, hogy ilyen vagyok. Mialatt udvarolt, látta a szobámat mindenféle állapotban, mentünk együtt táborozni, nyaralni, időt töltöttük együtt, tisztába jött azzal, hogy nem rakok el zsigerből mindig mindent a helyére. Megismerte, és elfogadta. Az, hogy összeházasodtunk, nem tett engem varázsütésre tüchtig lakás- és konyhatündérré. Bár jó lett volna...

Ez persze nem azt jelenti, hogy nem igyekszem, nem próbálom nap mint nap felvenni a kesztyűt. Megteszem, ami tőlem telik. Abban viszont nem hiszek, hogy egyik nap arra ébredek , hogy a természetem 180 fokos fordulatot vett, és a "nővéremmé" váltam. Max azt tudom elképzelni, hogy egy működő rendszert szigorúan betartatva magammal, napi önfegyelemmel, rutinok kialakításával uralni tudom a káoszt hosszú távon. De az alaptermészetemen ez nem változtatna túl sokat...

Visszatérve valaki megváltoztatására ajánlom a férjem "módszerét". Úgy próbál engem "megváltoztatni" és "rendre nevelni", hogy elfogadja a helyzetet, türelmesen tolerálja, és időről időre pedig "biztosít" arról, hogy ezzel együtt is jó vásárt csinált velem : ) Ez a hozzáállás és elfogadás pedig arra sarkall engem, hogy próbáljam meg még jobban megtartani a rendet. Mert tudom, hogy ez neki fontos (lenne). Ha állandóan veszekedne velem emiatt ("Nem igaz, hogy milyen állapotok uralkodnak itt, asszony, legyél szíves megerőltetni magad!"), az keserűséget szülne bennem csak, és arra sarkallna, hogy én is szemébe vágjam, hogy "te meg olyan makacs vagy, mint egy öszvér stb...." És ezen veszekedés örök körforgásában szenvednénk végig az életünket. Hát kinek van erre szüksége? Ha valami, hát a férjem ilyetén hozzáállása segít legjobban abban, hogy változni akarjak! Szívem, kérem továbbra is a türelmedet!