Jegyesfotózás

(Kedves Olvasónk írását teszem közkinccsé, aki már megosztotta a gondolatait velünk korábban.)

Néhány héttel ezelőtt jegyesfotózáson vettünk részt. Ez arra hivatott, hogy ismerkedjünk egy kicsit a helyzettel, amikor fényképeznek, illetve a fotóssal is (bár esetünkben ez nem állt fenn, mert ő jó barátunk).

Nagyon érdekes élmény volt számomra, holott nem tartott sokáig, és nem is igazán vártam, fáradt voltam aznap és úgy éreztem, lenne éppen jobb dolgom is... de már aznap este elgondolkodtatott az esemény.

Alkalmanként nézegettem ilyen típusú fényképeket interneten, hol azért, mert barátok osztották meg velem, hol csak kíváncsiságból. Néha a mi fotósunk képeit, néha másokét. Sok esetben olyan képek készülnek, amelyek a pár hobbijával kapcsolatosak, vagy egyszerűen jó ötletek mentén kreatívak, olyan környezetben, amiben esküvői fotókat már nehézkes lenne készíteni. Sok jól sikerült kép nagyon felszabadult, jó értelemben. Bizonyosak viszont inkább „elszabadultak”. Manapság szokásos felállás, hogy sok-sok éve együtt járó, akár együtt élő, de leginkább együtt”alvó” párok határozzák el magukat a jegyességre, házasságra, és ez a képeken is „átjön”. Merész csókok, nem éppen diszkrét fűben fetrengés, kedves báj helyett túlfűtött erotika. És ez megszokott, sőt „természetes”. Számomra inkább zavarba ejtő ország-világ elé tárni mindezt, még akkor is, ha mindenki tudja.

Viszont ami miatt billentyűzetet ragadtam, az a mi helyzetünk. Nehéznek tűnhet azokéhoz képest, akik nagyon sok éve ismerik egymást, a másik minden kis rezdülését, felületét... Nem egészen 1,5 éve vagyunk jegyesek, előtte sem jártunk hosszú évekig, a mi ritmusunk így hozta jól ki. 8-10, de akár csak 2-3 éve együtt élő párokhoz képest is „alig” ismerjük egymást, nemde? Tisztán készülünk a házasságra, számunkra (hála Istennek) ez kezdetektől fogva nem volt kérdés, még akkor sem, ha néha nem egyszerű az önmegtagadás. Közeli barátaink, akikkel a hitünk köt össze, nem is feltételeznek mást, és ebben sokszor megerősítettek, köszönjük nekik! Sokan viszont nem tudják rólunk, nem kürtöltük világgá (pedig szép tanúságtétel lehetne). Úgy éltük meg, hogy ez elsősorban ránk tartozik. Aki konkrétan rákérdezett, annak megmondtuk, aki pedig malac tréfákba próbált belevonni, az zárt ajtókra talált. Nem magyarázkodtunk, nem fellengzősködtünk, egy mondatban utaltunk arra, hogy ez nálunk így nem téma, aki akarja, firtatja, miért nem, ha nem, nem megyünk bele. Igyekeztünk nem tabuvá tenni, de nem is hirdetni.

A fotózásunkon meglepett, hogy a fényképészünk, holott instruált minket, nem kért túl közeli helyzeteket, nem várt el csókokat, egymásra mászást... és nem elégedetlenkedett azzal, amit „kapott”. Esküvői meghívónkra így is olyan kép került, amiről többen visszajelezték, hogy nocsak, először látnak minket ilyen intim helyzetben. Ezt nem rosszallóan, és nem is teljesen meglepődve mondták, hanem kedves felhanggal, valahogy úgy, hogy „igen, itt az ideje”. Félreértés ne essék, mindenki tudja, kik vagyunk egymásnak, látnak épp eleget együtt, kézen fogva, összenevetve, puszival köszönve stb. Nagyon jó érzés volt viszont utólag, hogy a készületünk és a módja hozzánk nőtt, természetessé lett nemcsak számunkra, másoknak is, ha ránk gondoltak. A fotósunk is ismer annyira, hogy lássa, mit kérhet, mit nem, visszatekintve ez olyan felszabadító! Hála legyen Istennek, hogy volt, van értelme tartalmas időtöltéssel, egymás lelkének, szellemének, személyiségének megismerésével foglalkozni a házasság előtt együtt töltött időben! S ez nem csupán belénk, környezetünk többségébe is épített egy természetes, diszkrét, mégis markáns határvonalat: eddig és ne tovább, mindent a maga idejében. Nem kínlódással töltött (minden elénk álló nehéz feladat ellenére), hanem hidat építhettünk kettőnk közé: a biztonságérzet hídját. Megnyugtató így nekiindulni a teljesen közös útnak.