Nem zárt be a postaláda, jönnek kérdések, tanácskérő levelek. Nem mindegyik publikus, de az alábbi - kérdező engedélyével - blogra érdemes. Hiszem, hogy sok 16 éves fiatal feltenné a következő kérdést, csak nincs kinek.
részlet az olvasói levélből: ..elolvastam a Biztos út-at, és van egy pár dolog amivel nem értek egyet.
16 éves vagyok, így inkább a "Diákszerelem" c. fejezet vonatkozott rám. Nem értem, hogyan lehet ilyen hangnemben beszélni a szerelemről. Úgy ír róla, mintha valami halálos betegség lenne, ami ellen mindenképpen védekezni kell. És ezt olvastam ki a tanúság-tételekből is. De hát miért? A szerelem Isten legnagyobb ajándéka, az élet legnagyobb titka, egyszerre felemelő és megalázó, csodálatos és félelmetes. Nem mi döntjük el, hogy szerelembe essünk vagy sem, de ha már megtörtént, akkor miért harcoljunk ellene. Szerintem mindenkinek meg kéne tapasztalnia, még házasság előtt, milyen is, amikor szerelmes, mivel mindenki másképp viselkedik ilyenkor, mindenkire másképp hat. Jó egy kis tapasztalat, ha nem akarom nagyon "meglepni" a feleségemet és magamat is....
Igen, hogy veszélyeztetheti a tisztaságot.... Namármost, én nem tervezem, hogy nemi kapcsolatra lépek még házasság előtt, de ha lesz valakim, akit tényleg szeretek, és megtörténik, akkor nem fogom bánni. Ha ki tudom szűrni az önző érzéseket és vágyakat, és csak rá koncentrálok, akkor szerintem egyikünk se fog veszíteni semmit, inkább nyer valamit, valami csodálatosat. Nagyon szeretem a barátnőmet, el se tudám képzelni az életem, ha csak "barátok" lennénk, ahogy ön tanácsolta. Vigyázunk egymásra és szeretjük egymást, de nem szabunk ki idétlen szabályokat.
11 éves korom óta pornó- és önkielégítés függő voltam egészen idén nyárig, amikor is először lettem szerelmes. Azelőtt hiába imádkoztam, nem tudtam leszokni, habár éreztem, hogy mennyire rossz. De nyáron megtapasztaltam, milyen, amikor csak egyvalaki létezik számomra, és nincs szükségem semmi másra, csak arra hogy a szemébe nézzek és fogjam a kezét. Egycsapásra megszűnt a problémám, és azóta sincs bajom ilyen téren. Ha nincs a szerelem, még most is csinálnám. Pedig véleményem szerint jó kapcsolatom van Istennel. Naponta olvasom a Bibliát, és rendszeresen beszélgetek Vele, de ezt a tisztaság-cuccot nem veszi be a begyem sehogy sem. Szerintem ez csak maszlag, aminek a mélyén ott az igazság, de katolikus-szokás szerint jól megbonyolítanak...
válaszunk: Senki nem kétli, hogy a szerelem csodálatos dolog. Feri atya is annak tartja, talán nem jött le eléggé a könyvből. Isten alkotta szépnek. Hogy két alapjában önmagára irányuló ember szívét egymás felé fordítsa, és ajándék lehessenek egymás számára a maga idejében. A szerelem csodálatos érzéseit, a boldogságot, amit okoz, senki nem tekinti az egyházban megvetendőnek. A te esetedben talán pont Isten eszköze volt arra, hogy megszabadítson a függőségedtől, amire önerődből nem voltál képes.
A családpasztorálási missziójából kifolyólag az egyháznak nagy rálátása van arra, hogy elenyésző azoknak a boldog házaspároknak a száma, akik diákkorukban jöttek össze, együtt maradtak a következő 7-8-910 évben is a házasságkötésükig ÉS boldog a házasságuk. Az oka ennek, hogy semmi más időben nem változik akkorát az ember, mint amikor gyermekből felnőtté válik. Változik a személyisége, változhat a habitusa, a világról, értékekről vallott felfogása, az érzelmei. Mert erről szól ez a kor. A szerelem a legritkább esetben mentődik át tartós kapcsolattá. Van - talán pont a tiétek -, de ritka. A fiatalkori szexualitásból származó seb viszont minden, csak nem ritka...
A kérdésed talán az, hogy mit kell 16 évesen arra gondolni, hogy ő lesz-e a gyermekeim anyja. Valószínűleg úgy érzed, hogy ez örökre szól (lehetsz te az!!!), viszont az ilyen helyzetben meghozott nagy döntések (amelybe a szexuális egyesülés is beletartozik) kihatnak az egész életre. Ez nem a szerelem érzésének megkérdőjelezése. Csupán óvatosságra intés. És hosszabb távra (=életre szólóság) tekintés. Az egyház nem tartja megvetendőnek a fiatal korban fellobbanó szerelmet, csupán tisztában van azzal, hogy 16 évesen semmilyen szempontból nem érett egy fiatal, hogy életre szólóan felvállaljon egy kapcsolatot annak minden hosszú távú felelősségével kapcsolatban. (pl. döntés egy esetlegesen bekopogó életről) A sebektől viszont megóvná, ha hagyná.
Az atya kifejezéséről szólva a "megmaradni a barátság szintjén" nem azt jelenti, hogy tagadjátok meg azt az érzést, ami fellobbant közöttetek, ami a kezeteket és tekinteteteket egymásba fűzte, és szakítsatok. Lehettek a világ számára egy pár, senkinek nincs joga nem-párrá kiáltani titeket ki. Megmaradni a barátság szintjén azt jelenti, hogy nemcsak egymás világa létezik számotokra, hanem másokra is tekintetek. Hogy megadjátok a másiknak a szabadságát a világ felé nyitásra, a fejlődésre, alakulásra, nem zárjátok be. Hogy nem tesztek visszafordíthatatlan lépéseket. Hogy igyekeztek mennél jobban megismerni a másikat, a gondolatait, a világról szóló felfogását, az életben szerzett örömeit-bánatait. (Egymásba fonódott kéz, tekintet, száj mellett ez utóbbira kisebb tér nyílik...) Mindezt azonban párként.
Idáig jutottam a válaszadásban, mikoris a legkisebbem (fél éves anti-mormota) jelezte, hogy addig hajlandó volt aludni, de ne feszítsem túl a húrt. A levél elment, újabb kérdés jött, fogalmazom a választ. Ami publikus belőle, felrakom hamarosan. Amint Beki újra alszik egy nagyot. (Bruhaha)
válaszunk: Senki nem kétli, hogy a szerelem csodálatos dolog. Feri atya is annak tartja, talán nem jött le eléggé a könyvből. Isten alkotta szépnek. Hogy két alapjában önmagára irányuló ember szívét egymás felé fordítsa, és ajándék lehessenek egymás számára a maga idejében. A szerelem csodálatos érzéseit, a boldogságot, amit okoz, senki nem tekinti az egyházban megvetendőnek. A te esetedben talán pont Isten eszköze volt arra, hogy megszabadítson a függőségedtől, amire önerődből nem voltál képes.
A családpasztorálási missziójából kifolyólag az egyháznak nagy rálátása van arra, hogy elenyésző azoknak a boldog házaspároknak a száma, akik diákkorukban jöttek össze, együtt maradtak a következő 7-8-910 évben is a házasságkötésükig ÉS boldog a házasságuk. Az oka ennek, hogy semmi más időben nem változik akkorát az ember, mint amikor gyermekből felnőtté válik. Változik a személyisége, változhat a habitusa, a világról, értékekről vallott felfogása, az érzelmei. Mert erről szól ez a kor. A szerelem a legritkább esetben mentődik át tartós kapcsolattá. Van - talán pont a tiétek -, de ritka. A fiatalkori szexualitásból származó seb viszont minden, csak nem ritka...
A kérdésed talán az, hogy mit kell 16 évesen arra gondolni, hogy ő lesz-e a gyermekeim anyja. Valószínűleg úgy érzed, hogy ez örökre szól (lehetsz te az!!!), viszont az ilyen helyzetben meghozott nagy döntések (amelybe a szexuális egyesülés is beletartozik) kihatnak az egész életre. Ez nem a szerelem érzésének megkérdőjelezése. Csupán óvatosságra intés. És hosszabb távra (=életre szólóság) tekintés. Az egyház nem tartja megvetendőnek a fiatal korban fellobbanó szerelmet, csupán tisztában van azzal, hogy 16 évesen semmilyen szempontból nem érett egy fiatal, hogy életre szólóan felvállaljon egy kapcsolatot annak minden hosszú távú felelősségével kapcsolatban. (pl. döntés egy esetlegesen bekopogó életről) A sebektől viszont megóvná, ha hagyná.
Az atya kifejezéséről szólva a "megmaradni a barátság szintjén" nem azt jelenti, hogy tagadjátok meg azt az érzést, ami fellobbant közöttetek, ami a kezeteket és tekinteteteket egymásba fűzte, és szakítsatok. Lehettek a világ számára egy pár, senkinek nincs joga nem-párrá kiáltani titeket ki. Megmaradni a barátság szintjén azt jelenti, hogy nemcsak egymás világa létezik számotokra, hanem másokra is tekintetek. Hogy megadjátok a másiknak a szabadságát a világ felé nyitásra, a fejlődésre, alakulásra, nem zárjátok be. Hogy nem tesztek visszafordíthatatlan lépéseket. Hogy igyekeztek mennél jobban megismerni a másikat, a gondolatait, a világról szóló felfogását, az életben szerzett örömeit-bánatait. (Egymásba fonódott kéz, tekintet, száj mellett ez utóbbira kisebb tér nyílik...) Mindezt azonban párként.
Idáig jutottam a válaszadásban, mikoris a legkisebbem (fél éves anti-mormota) jelezte, hogy addig hajlandó volt aludni, de ne feszítsem túl a húrt. A levél elment, újabb kérdés jött, fogalmazom a választ. Ami publikus belőle, felrakom hamarosan. Amint Beki újra alszik egy nagyot. (Bruhaha)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése