Második tisztaság (9) - tapasztalat

Egy hat éve házas, három és fél gyermekes édesanya osztja most meg velünk a tapasztalatát a második tisztaságról:

"Erika vagyok, végzettségem szerint orvos, jelenleg otthon vagyok kisgyermekeimmel. Felnőtt megtérésem elején néhány évig szorosan kapcsolódtam egy katolikus ifjúsági közösséghez, de aztán az iskolák miatt elkerültem otthonról. Közben egyre nehezebb lett tartani a szigorúnak tűnő előírást is a házasság előtti nemi életről. Gyakorlatilag ezt egy óriási gátnak éreztem köztem és Isten között.

Ákossal kb. 10 éves ismeretség után kezdtünk el „együtt járni”, pontosabban szinte az első perctől kezdve együtt élni. Együttélésünk emberileg sikeres volt. Abban az időben Budapest különböző templomaiba jártam vasárnapi misére. Ákos nem hisz Istenben, de időnként elkísért, nyitott volt vallási kérdések iránt. Gyakran szóba hoztam, hogy házasság előtt katolikusoknak nem szabadna együtt lenni. Volt néhány kísérletem, hogy az én egyedüli döntésem alapján mostantól nem élünk nemi életet. Hosszabb – rövidebb ideig működött is, de Ákos nem látta ennek értelmét, őszintén megvallva, én sem értettem, miért kéri ezt az egyház.

Három év együttélés után Ákos megkérte a kezem, én igent mondtam. Csak az egyházi esküvőt éreztem fontosnak, és rendezni akartam a kapcsolatunkat Isten előtt. Jónak tartottam, hogy házassági felkészítő tanfolyamokat tartanak pároknak, mert úgy gondoltam, ez jó alkalom lenne Ákosnak is, hogy egy hiteles papon keresztül szerezze első személyes tapasztalatait a kereszténységről. A vasárnapi misére járás közben így közösséget is kerestem, ha nem is teljes tudatossággal. Aztán egyszer csak becsöppentünk Káposztásmegyerre, egy mise végére, és azonnal mindketten tudtuk, hogy itt valami más történik, mint egy hagyományos templomban. Közösséget találtunk, és ez erőt adott, hogy bejelentkezzünk házassági előkészítőre. Első alkalommal Andor atyával és Ilonával, az irodavezetővel találkoztunk. Tisztázni akartam a kérdést: muszáj-e tartózkodni a nemi élettől a házasságig. Dúltak bennem az érzelmek vagy inkább az indulatok, ahogy az kívülről is látszott. Ilona nemrég mesélte, hogy miután egyértelműen megmondták, hogy ezt kéri az Egyház, olyan mérges voltam, hogy ő azt gondolta „na ezeket se látjuk többet!” Én persze már nem emlékszem erre és utólag azt sem értem, miért okozott ez ekkora problémát.

Ismerőseinktől azt hallottuk, hogy más felkészítő papok ilyen kérdésekről nem beszéltek, szó nélkül „tudomásul vették” az együttélést. A második jegyesi beszélgetés alkalmával Feri atya leült velünk és elmagyarázta az önmegtartóztatás értelmét, lelkületét. Azt mondta, hogy az ilyen együtt élő párok esetében erre nem tud kötelezni az egyház, de ez a tapasztalatok széles körére épített ajánlás. Nem az önmegtagadás a célja, hanem egymás mélyebb megismerése.

Egy ideig csendben ültünk, mindketten a megvalósíthatóság realitásán gondolkodtunk. Aztán eldöntöttük: jó, megpróbáljuk. Akkor jutott eszébe Ákosnak, hogy éppen nyaralni indulunk. Feri atya is kicsit döbbenten nézett, most mi legyen. De kis lélegzetvétel után azt mondtuk: ha eldöntöttük, akkor csináljuk így, az egyházi házasságig.

Azóta is tapasztaljuk, hogy valóban segítségére volt kapcsolatunknak ez a felkészülés. Engem segített visszatalálni az egyházba. És Ákos is közelebb került így az egyházhoz. Együtt járunk a hittel ismerkedők felnőtt hittanára. Azóta pedig szerelmünknek már több gyümölcse is van. Jelenleg a negyediket várjuk.

Tapasztalatunk azt mutatta, hogy hiteles közösségre volt szükségünk, ahol a fő cél az volt, hogy Jézushoz közeledjünk, és ennek csupán mintegy eszköze volt a házasságra készülésben az önmegtartóztatás. Egyedül minden próbálkozásom kudarcra volt ítélve.

Sokat segített nekünk, hogy fiatalabb és idősebb házaspárok megosztották velünk tapasztalataikat. Előbb csodálkoztunk, hogy „jé, ilyen még van a mai világban”, aztán megpróbáltuk követni példájukat. Véleményem szerint, más plébániákon is az ilyen közösségeknek és ilyen tanúságtételeknek volna a legnagyobb hatása a hasonló párokra, mint mi voltunk."