2011. augusztus 2., kedd

Második tisztaság (7) - tapasztalat


"Már úgyis együtt élünk, így már nincs értelme, meg lehetőség sem a tisztaságra." Ezt a kijelentést cáfolja Csilla és Laci története. Ők arra példa, hogy igenis van olyan, hogy házasság előtti együtt élésből lép vissza a pár, és igenis megéri ezt a nagy lépést megtenni. A tisztaságban és a lelki életben sincs point of no return, azaz olyan pont, ahonnan nincs visszaút. Mindig van...

Hogy ismerkedtetek meg?
2007-ben ismerkedtünk meg Lacival, egy egyházi énekkarban találkoztunk. Azonban csak 2 évvel megismerkedésünk után jöttünk rá arra, hogy mi többet is szeretnénk egymástól, mint egymás mellett énekelni vasárnaponként.
Nő lévén persze, bennem már korábban is felmerült a gondolat, főleg, hogy egyik misén, mint a villám hasított belém egy gondolat, hogy „Ő az!”. Nem értettem akkor még, mivel alig beszélgettünk, alig ismertük egymást. Aztán ahogy erősödött a kapcsolatunk, nagyon sokat beszélgettünk arról, hogy ki mit vár a kapcsolattól. Miért vagyunk együtt? Lesz ebből házasság? El tudnánk fogadni egymást házastársnak? Akarunk-e Isten törvényei szerint élni, együtt járni? Meddig lehet elmenni, ami még nem bűn? Sok-sok kérdés volt, amikre sok átbeszélgetett óra során igyekeztünk válaszokat találni.

Kitől hallottál a házasság előtti tisztaságról?
Hittanórán tanultuk a 10 parancsolatot, meg aztán hébe-hóba az ember hall ilyet, hogy a katolikus egyház mennyire szigorú, hogy nem fogadja el a házasság előtti szexet és ez mennyire maradi, meg egyik ismerős ismerősének mondta a pap gyónáskor, hogy ezt hagyja sürgősen abba, mert bűn. Senki nem mesélt értelmesen arról, hogy miért érdemes így készülni.
Szóval semmi igazi alapom nem volt, csak az őrangyalom, aki jól végezte a dolgát és elég erősen éreztem a lelkemben, hogy nem szabad odaadnom magam senkinek, még a külső nyomás hatására sem. Aztán megismertem azt, hogy miben hiszek (19-20 éves koromban), miről szól kereszténynek lenni. Akkor értettem meg, hogy ezek a parancsok nem azért vannak, mert Isten jódolgában nem tudott volna kevésbé szigorúkat kitalálni, hanem azért van, mert szeret minket és ezek jelzik a hozzá vezető utat. (1)
18-20 éves korom környékén inkább erkölcsi megfontolásból nem akartam lefeküdni bárkivel is, 20-21 éves korom körül változott bennem az, hogy a hitem miatt nem akarom beadni a derekam. A gyakorlati megvalósításhoz (meddig mehetünk el, mit miért csináljunk/ne csináljunk) nem igazán kaptunk segítséget.

Az együtt járás elején felmerült a tisztaság, vagy nem is került szóba?
Amikor világossá vált, hogy komoly kapcsolatot akarunk, aminek akár házasság is lehet a vége (illetve kezdete : ) akkor megpróbáltunk mindent megtenni annak érdekében, hogy ezt a tisztaság jegyében tudjuk kivitelezni. Azt tudni kell, hogy egyikünknek sem volt eddig komolyabb kapcsolata, amiben ez sérülhetett volna. Az együtt járás legeslegelején a tisztaság kérdése még csak nem is jött szóba. Aztán kb. 2 hónappal azután, hogy el kezdtünk együtt járni, akkor került szóba, hogy ki, mit, hogy, merre, meddig, gondol ezzel kapcsolatban. Én elmondtam az én elképzeléseimet (tisztaság a házasságig), amire az volt a válasz, hogy oké, akkor próbáljuk meg. Akkor nagy kő esett le a szívemről, hogy ezt megbeszéltük.

Akkor hogyan "siklott ki" az elhatározás?
Sajnos a „meddig lehet elmenni” kérdésünkre nem találtunk megfelelő választ, amit kaptunk, azt meg nem éreztük megfelelőnek számunkra. Pont a fenti beszélgetés volt az, ami után elkezdtük feszegetni a határokat, és kiskapukat kerestünk, hogy meddig mehetünk el, mi az, ami még nem neveznek paráznaságnak... ebből lett az, hogy végül lefeküdtünk egymással. Nem voltak kijelölt határaink. Egyik nap, amikor felkeltem rájöttem, hogy én Lacihoz költöztem, már kb. mosni járok csak haza. Aztán ez a dolog a megállapítás tényében megmaradt, s kezdtünk egyre inkább eltávolodni Istentől. Az első szeretkezés után úgy éreztem, ezt bárcsak visszafordíthatnánk, aztán mégis hajtott a kíváncsiság, az ösztön, a vágy. A tizedik után már alig éreztem lelkiismeret furdalást, nem éreztem, nem éreztük egyáltalán rossznak az együttléteinket, annak ellenére, hogy tisztában voltunk azzal, hogy nem helyes, amit csinálunk, ahogy csináljuk.

Mikor köteleztétek el egymás mellett magatokat végleg?
Együtt járásunkat követő 9. hónapban kérte meg Laci a kezem, amire természetesen IGEN-t mondtam. Már akkor is az volt minden álmom, hogy a felesége lehessek. Persze újra felmerült a kérdés mindkettőnkben, hogy biztos ezt akarjuk-e, egymással szeretnénk-e leélni az életünket. Akarunk-e Istennek megfelelő házasságot, amiben válásnak helye nincs, el fogadjuk-e a gyerekeket, akikkel Isten megajándékoz minket… Az esküvő dátumát minél hamarabbra szerettük volna, tekintve, hogy biztosak voltunk mindketten az elhatározásunkban, nem láttuk értelmét a várakozásnak. Az eljegyzés egy picit újra megnyugtatta a néha feltörő lelkiismeretünket, hogy most már jegyesek vagyunk, van jogalapja annak, hogy együtt élünk.

Mi indított arra titeket, hogy belevágjatok a második tisztaságba?
Az ember nagyon jól meg tudja magyarázni a dolgait, hogy az, amit csinál miért nem bűn. Nekem egy gyónás alkalmával nyitotta fel a szemem egy atya. Képzeld el, hogy belépsz a gyóntatófülkébe. Félig őszintén, mert mégiscsak tudod, hogy az életed nem a helyes mederben van, de bánni nem tudod mégsem teljes szívvel. Azt gondolod, hogy ez a gyónás legalább egy picit megtisztít, legalább ideig-óráig megmarad a kapcsolatod Istennel. Majd belépsz a gyóntatófülkébe, mire az atya közli veled: „Nem tudlak feloldozni”. Megfordult a világ, elkezdtek potyogni a könnyeim. Hallottam már ilyenről, de úgy gondoltam, hogy Budapesten a papok máshoz vannak szokva, már a modern társadalomhoz alkalmazkodtak… Rá kellett jönnöm, hogy a hitet nem lehet modern társadalomhoz alakítani. Isten az örök és nekünk kell körülötte forognunk és nem Neki alkalmazkodni a mi torz társadalmi berendezkedésünkhöz. Szóval az atya szépen elmondta, hogy az életállapotom bűnös, így azon kell változtatnom, különben nem tud feloldozni. Az életem pörgött le a szemem előtt, de éreztem, hogy csak egy helyes megoldás van. Az atya rögtön tudta, amikor Laci ment be a gyóntatófülkébe, hogy mi ketten egy pár vagyunk, így őt már nem sokkolta azzal, amivel engem, de meghagyta neki, hogy azt az estét beszélgessük át. Meg is tettük, és nagyon rövid idő alatt meg is hoztuk a döntést.

Konkrétan milyen lépést tettetek?
Rájöttünk, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak és hogy az a helyes, ha hazaköltözöm, és megpróbáljuk a második tisztaságot. Megegyeztünk abban is, hogy ezentúl nem töltünk minden estét egymásnál, hanem újra lesznek „lukak a héten”, amikor nem találkozunk és elfogadjuk, ha az egyikünk „szabad estét” akar. A közös kassza létét fenntartottuk, bármikor segítünk a másiknak, ha szükséges.

A szétköltözés azonban egy nagy lépés volt egymás és Isten felé is. Ha a kezdeti cselekedet, az őszinte szándék megvan, akkor utána Isten már tud munkálkodni bennünk és minél közelebb kerültünk Istenhez, annál inkább igyekeztünk kerülni az alkalmat arra, hogy újra rákeveredjünk a régi útra. A kísértés mindig ott volt, amint egy hajszállal közelebb kerültünk a határhoz. A szenvedélyes csókokat leváltották a szájra puszik, a szeretkezéseket az ölelések és beszélgetések, programok más emberek társaságában, valamint az esküvőszervezés és a közös ima. Ez nagyon fontos. Közösen imádkozni, s amikor nem voltunk együtt, akkor is úgy imádkozni, mintha mindketten jelen lennénk. Egymáshoz (nemcsak egymás testéhez) is közelebb kerültünk, kezdtük megtapasztalni azt, hogy valóban fog történni valami az esküvő után, valóban meg fog változni az életünk, még így is, hogy éltünk már együtt.


Milyen hatással volt a kapcsolatotokra a szétköltözés, és a testi szerelem visszaszorítása?
Tudtam, hogy jobban fogjuk érezni magunkat, mert megszűnik a lelkiismeret furdalás. Ennél sokkal többre nem is számítottam. De lett egy csomó pozitív "hozadéka" is, amit nem láttunk előre. Azzal, hogy a tisztaság mellett döntöttünk, felszabadult egy csomó idő, amit másképp kellett eltölteni. Több "randi", több beszélgetés, több szitu. Az eredménye az lett, hogy egymást jobban megismertük. A különköltözés felismertette velünk azt, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak - abban a 2-3 napban ugyanolyan rózsaszínben láttuk a világot, mint amikor összejöttünk vagy eljegyeztük egymást :)
Egyébként a különköltözés után sokkal több probléma merült fel kettőnk között, amit sok-sok türelemmel és megértéssel kellett kezelnünk, viszont ezek még inkább megerősítették a kapcsolatunkat.

Milyen problémára gondolsz?
Tény az, hogy mi nem tudunk telefonon hosszan beszélgetni, sokszor egy kiadós beszélgetést helyettesített fél perc ölelés, megnyugodni egymás karjaiban. Ezekre sokkal kevesebb lehetőségünk volt, ami súrlódásokhoz vezetett. Ingerültebbek voltunk egymással, amiről beszélgettünk is. Több áldozatvállalásra volt szükség és még inkább gondolkozásra és megerősítésre késztetett bennünket, hogy a megismert hibákkal együtt is szeretni fogjuk-e egymást...
Az apróbb testi gesztusok felértékelődtek, de akkor nagyon sok olyan érintés, tekintet, csók volt, ami kísértés volt inkább és próbára tett minket. Mennél többet engedtünk, annál nehezebbé tettük saját magunknak a dolgot. Nemegyszer el is estünk, de mindig kaptunk erőt tovább folytatni. Ez olyan dolog, hogy könnyű lett volna beletörődni, hogy úgyse megy, és csináljuk vissza inkább. Emlékszem, mennyire nagy volt mindig a kísértés, mert tudtuk, hogy miről mondunk le. De pont a küzdelmek adták meg azt, amitől több lett a kapcsolatunk.

Képes lettél volna szakítani, ha Laci ezt nem akarta volna vállalni?
Ha nem fogadta volna el, akkor annyit tudtam volna mondani, hogy én ez vagyok, ha akarsz, akkor így akarj, ha nem, akkor meg nincs mit kezdjünk egymással. Az elköteleződés a fontos Isten mellett, az elhatározás. Nem mindig kér kivitelezést mellé (ld. Ábrahám - Izsák feláldozása), ezért nem győztem eleget hálát adni :) Nekem elsődleges cél az volt, hogy Istenhez közelebb kerüljek és első körben kellett az az akarat, hogy ezt annak árán is vállalom, ha esetleg ez a már férjemmel való kapcsolatom rovására megy. Úgy voltam vele, hogy ha Isten ezt a férfit szánja nekem, akkor meg fogja érteni, hogy Isten kell az első legyen az életünkben és nem egymás. Ez indított el minket arra, hogy keressük az Istennek való kapcsolatot közösen is.

Leírnád az Istennel való kapcsolatotokat?
Én úgy tapasztalom, hogy a házasság egy szép szerelmi háromszög :) Isten-Feleség-Férj. Ha ezt elképzeljük egy háromszögben, ahol a háromszög alapján van a (házas)pár és az alappal szemközti csúcson meg Isten, akkor minél közelebb kerül a pár Istenhez, annál közelebb kerülnek egymáshoz is. És ha Istennel harmonikus a kapcsolat, akkor Isten megtanítja az embert szeretni. Szeretni úgy, ahogy Jézus szereti az Egyházat, hogy önmagát adta érte. Tökéletesedni a szeretetben... Ekkor olyan távlatok nyílhatnak meg a másik szeretésével kapcsolatban, amit el sem tudtál képzelni. Ezt nap mint nap tapasztaljuk is :)



(1) A parancsokkal kapcsolatban szívből ajánlom Böjte Csaba könyvét erről: Iránytű a végtelenhez. Csaba testvér gondolatai az isteni parancsolatokról.

1 megjegyzés: