Egy olvasónk tapasztalata (3)

Egy korábbi posztot, miszerint szívesen várjuk a gondolataitokat, tapasztalataitokat, tanúságtételeiteket, sikerült egy egyszerű gombnyomással kitörölnöm, de a "felhívás" még mindig áll!!!

Most még egy olvasónk ragadott billentyűzetet, hogy megossza velünk a tapasztalatát. Nem úgy akarok fogalmazni, hogy a "vele történtek stb.", mert nem "történnek velünk a dolgok", hanem mi hozzuk a döntéseket, mi alakítjuk a történéseket. A nem tiszta készületnek olyan esetleges következményéről ír, ami igazán bárkivel előfordulhat. Elő is fordul gyakrabban, mint szeretnénk csak még nem tértünk ki erre a témára a blogon: nevezetesen, hogy nagy a felelősségünk egy új élet létrehozásában...

Családi háttér, neveltetés?

Vallásos családban nőttem fel, ahol természetes volt a templomba járás, az ünnepek keresztényi megélése, de nem volt szokás a hitről beszélni. Nagymamám volt az egyedüli, aki beszélgetett velünk, gyerekekkel a hitről, amit én mindig a letűnt korok maradványainak gondoltam nála, ahogy a tisztaságra való utalásait is egy félmosollyal kezeltem, hogy "persze mama, hát hogyne".

Így aztán úgy kerültem serdülő korba, hogy bérmálkozásom óta (13 évesen), nem jártam hittanra, nem találkoztam olyan korombeliekkel, akik a szerelem keresztényi megélése mellett határozták el magukat.. úgy általában azt gondoltam, hogy a szerelemnek semmi köze Istenhez, a katolikus vallás meg túl szigorú és nem veszi figyelembe, hogy változott a világ, már más szelek fújnak. Csak odáig nem jutottam el, hogy nem minden jó, ami új és nem minden rossz, ami régi.

Milyen lett a hitéleted?

20 éves koromig nagyon felületesen éltem a hitemet, az esti imádságokra és a misékre korlátozva, közte meg igyekeztem úgy viselkedni, hogy ne nagyon jöjjenek rá, hogy keresztény vagyok. Persze tudták, hogy vasárnap délelőttönként nem érek rá, de ezzel le is volt tudva a különbség köztünk vallásosak és nem vallásosak között.

Aztán szépen lassan nem tudtam már többet hazudni önmagamnak, egyre többször jött szembe az igazság.. hogy a Bibliának nincs "könnyített" verziója, 21. századi spinék számára. Egész egyszerűen vagy elfogadom azt elejétől a végéig, vagy nem. De amíg nem teszem minden pontját magamévá, addig mondhatom-e magam kereszténynek?

A tisztaság kérdéséhez hogy álltál?

Mindent elfogadtam, mert logikus volt, kivéve a paráználkodást, ugye... azt sehogy sem tudtam megérteni, hogy "ha szeretek valakit, akkor miért nem lehet?" és hasonló kérdések cikáztak bennem, amiket már elég alaposan kifejtettetek, kár hogy nem találkoztam a bloggal korábban :)

Ezt a problémát én úgy "oldottam meg", hogy eltettem az agyam egyik fiókjába, jól bezártam, majd lenyeltem a kulcsot - ne is kelljen rá gondolni... Éltem tovább nem tiszta kapcsolatban/kapcsolatokban.. miközben szépen egyre kristályosodott az Igazság, de én szorítottam a szemem, hogy meg ne lássam, mert azt hittem, akkor össze fog dőlni a világ. És tényleg össze is dőlt, de csak az én akkori önmagam semmisült meg benne, hogy egy teljesen új ember születhessen... az Úr kegyelméből!

Erre hogy került sor?

Mindez úgy történt, hogy megismertem egy srácot, aki egyáltalán nem az a kategória volt, akivel az ember elképzeli az életét, sőt akit fel merne vállalni a szülei/barátai előtt. De én úgy voltam vele, most átmenetileg megteszi... Nem ismertük meg egymást lelkileg, a testi oldal viszont, ahogy az lenni szokott, prímán működött. Aztán nem jött meg.. és azt hittem, ha terhes vagyok, bele fogok roppanni... egy hétig, amíg ki nem derült, hogy mi a helyzet, sírtam, rettegtem és imádkoztam. És felváltva mondogattam azt, hogy inkább meghalok, de ez a gyerek nem fog megszületni, vagy azt, hogy ha kitagadnak otthonról, akkor is megszülöm.. soha ennyire rosszul és mélyen még nem éreztem magam... Lepörgött előttem a családom reakciója, hogy szépnek, okosnak, sikeresnek tartottak, aztán egy csapásra kiábrándulnak belőlem, hogy állandó beszédtéma leszek, hogy olyan apja lesz a gyerekemnek, akihez nem mennék feleségül, hogy tönkre megy a karrierem, amit olyan gondosan építgettem eddig, hogy nem fogok tudni leállamvizsgázni.. hogy munka nélkül nem tudom eltartani.. hogy a szüleim nyakába nem sózhatom, hogy ha megölöm, örökké üldözni fog a bűntudat...

Hát a hátamon futkos a hideg... és abban a lázálomban én megfogadtam, hogy Istenem, ha nem lesz gyerekem most, ettől a fiútól, akkor én tisztaságot fogadok a házasságomig... és aztán nem lett.

Mi lett a kapcsolattal?

Szakítottam vele, ő lelkileg összetört, mert már kb. az esküvőnket vizionálta.. aztán a fejemhez vágta, hogy ő csak szexre kellett nekem... és ez megint mellbe vágott.. amikor egy pasi üvölt ilyet egy nő arcába.. az nem semmi! És voltaképpen volt benne valami, ez a szomorú.. hogy idáig el lehet jutni.. és az jutott eszembe, hogy a világ ugyanez csak pepitában. Hogy hány nőt tartottam @&#&&-nak hasonló történet hallatán, aztán nem is kell olyan messzire menni..

Mi történt benned ezután?

Persze így, hogy végül nem kellett egy gyermek sorsáról "döntenem", már kicsit más színben láttam az önmegtartóztatás témáját.. halvány kis szellő volt az okozott kellemetlenség mértéke az abortusz, vagy a nem tervezett terhesség problematikájához képest.

Aztán csitult a megrázkódtatás élménye és újra elkedvetlenedtem, hogy én hogy fogom addig kibírni, amíg férjet találok, ami lehet akár 10 év is...

Isten azonban nem hagyott magamra és fokozatosan gyógyította a lelkemet, ami el lehet képzelni, hogy milyen állapotban volt... elkezdtem olvasni a Bibliát, amit addig nem igen tettem, és rengeteg teológiai témájú cikket - ezekből egymás után kaptam a válaszokat, megdöbbentő volt szembe nézni minden addigi hülyeségemmel. A végére meg mintha kicseréltek volna... azóta már eltelt fél év és akivel ritkán találkozom, még mindig a régi önmagam szerint kezel, amin eléggé meg szoktam lepődni.. hogy "jéé ez voltam én?"

Klasszikus kérdés: így visszanézve, mit csináltál volna másképp?

Visszanézve az életem... rengeteg sérüléstől óvtam volna meg magam, ha képes lettem volna az éppen aktuális fiúkat-férfiakat néhány lépés távolságból, elfogulatlanul szemlélni. Kevesebb működésképtelen kapcsolatban elvesztegetett idő, kevesebb keserűség, kevesebb törött lélek. Mindezek ellenére nem tudom elképzelni, hogy hogyan csináltam volna tisztán... én így nőttem fel, de a gyerekeimet mindenképpen másképp fogom nevelni.

Élesen hasítanak belém az emlékek... minden egyes olyan emberrel, aki nem érdemelt meg és akit nem érdemeltem meg... és mindez minek? Nem lenne rá szükségem, mégis, most már együtt kell velük élnem. (Az oxitocin egy életre belevési az agyba az összes kapcsolatot, amiben részünk volt. - szerk.) De Isten mindenhatóságát dicséri, hogy a megbocsátás és a hatalmas szeretet képes volt megújítani lélekben, és gyógyítani a gyógyíthatatlant...

Egy új olvasó, aki hamarosan a könyvet is el fogja olvasni :)