Házaspárok tanúságtétele (7) Ágnes és András

A következő tanúságtevő pár 13 éve kötött szentségi házasságot, 5 gyermekük van.

Ágnes: Az én családom ritkán jár templomba. Egy gimnáziumi iskolatársam révén kerültem egy katolikus plébániai ifjúsági csoportba.

András: Én vallásos családból származom. A Regnum Marianum mozgalom egy csoportjába is jártam. Majd én is arra a plébániára kerültem hittanra, ahol megismerkedtünk.

Ágnes: Amikor gimnazista voltam, tetszettem egy srácnak. Én csak barátságot éreztem iránta. Amikor kiderült, hogy tetszem neki, megijedtem, majd elkezdtem menekülni.

A srác virágot küldött, meg verseket, mire kénytelen voltam határozottan elküldeni. Osztálytársaim közül többen nem értették, miért nem kezdek el vele járni. Elmondtam, nem tudnám elképzelni, hogy ő legyen a férjem. Néhány osztálytársam azt mondta, ha őt hívná egy fiú, ő kapva kapna az alkalmon. Néhány évvel később valaki azt mondta, hogy biztos valami baj van velem, hogy már húsz éves vagyok már, de még nem jártam senkivel. Talán túl magasra teszem a lécet, azután majd egyedül maradok. Érdekes visszagondolni, de ettől nem féltem. Valamiért biztos voltam benne hogy lesz családom, csak ki kell várni az igazit.

András: Én több lelkigyakorlaton vettem részt, amelyek sokat jelentettek. Megérintett egy előadó mondása: Azok közül válassz feleséget, akikkel egy sorban mész áldozni. Ez akkor még távolinak tűnt. Előtte még meg kellett tanulnom önálló, felnőtt kereszténnyé válni. Ki kellett nyitnom a saját zárt lényemet mások felé. Választottam lelkiatyát, és egy mély ifjúsági a közösségbe kezdtem járni. Ott pont egy előadássorozatba csöppentem be, amely a szerelemről, és házasságról szólt.

Ágnes: Ezen az előadáson már én is ott voltam. Néhány hónappal korábban kerültem a közösségbe. Mivel előtte nem jártam templomba, nagy felfedezés volt számomra a hit. Meg az is, hogy ezen a plébánián látok nagy családokat, akik boldogok; meg hogy az emberek őszinték, és szeretik egymást, pedig nem is rokonok.

Az előadás-sorozat is (a szerelemről, házasságról) nagyon tetszett, mert abban erősített meg, amit én magam is helyesnek gondoltam, de amiben a TV, az osztály- és iskolatársak elbizonytalanítottak. Egy jó barátnőmmel (aki nem járt keresztény közösségbe) sokat beszéltünk arról, hogy mi majd csak a férjünkkel élünk házaséletet. Ez az elhatározás bennem megerősödött hittanunkon. Barátnőm azonban megváltoztatta a véleményét; mert látott egy ismerős párt, akik előbb együtt éltek, s utána házasodtak, és kezdetben boldognak tűntek. Akkor ő azt mondta: „Látod, ők boldogok. Miért kellene nekem úgy élnem, mint neked, ha így is boldog lehetek.” Ő elhitte, hogy ha nem próbálják ki a házas életet, akkor talán rosszul fog választani. Azóta a példának tekintett házaspár elvált, és barátnőm házassága boldogtalan.

András: A mi családunkban az volt a természetes, hogy tisztán élünk. Négyen vagyunk testvérek, szüleim most várják a tizenhatodik unokájukat. Ebből öt „unoka” a mi gyermekünk. Én mindig nagycsaládot szerettem volna, ez most sikerült is. - A feleségemmel hittanunkon ismertük meg egymást, de eleinte csak barátok voltunk.

Ágnes: Én többször jártam Andráséknál, mert a nővére jó barátnőm lett.

András: Egy idő után mindketten azt éreztük, hogy a másik már többet jelent a barátnál. Leültünkbeszélgetni. Majd írtam egy levelet, amelyben pontokban megfogalmaztam, hogyan akarom élni, a kereszténység tanácsai alapján, kapcsolatunkat. Elküldtem Ágnesnek is, hogy tudja, ezek számomra az alapelvek.

Ágnes: Tetszett nekem a levél. Ez az, gondoltam, mindig ilyen embert kerestem, aki tudja, mit akar, és ki is tart amellett.

- Isten az első mindenek felett. Ez volt az első pont. Mindketten Isten útján akartunk járni. Tudtuk, ha keressük az Ő akaratát életünkben, akkor ebben az együttjárásban nem csak a mi vágyunkat találjuk majd meg, hanem még inkább az Ő akaratát.

- A lelkivezetőinkre mindig hallgatunk, még akkor is, ha nehéz. Ez volt a második pont. És így folytatódott: Megkérjük, hogy szóljanak, ha rosszul csinálunk valamit.

András: Mivel szerelmesek voltunk, és tudtuk, hogy ilyenkor az eszünk néha elvész, „vétójogot” adtunk nekik. Hiszen ők az egyház isteni és bevált tapasztalatát közvetítik számunkra, és kívülről emberileg is jobban ráláthatnak életünkre.

- Tisztának és szabadnak akartuk a kapcsolatot. Ha esetleg kiderül, hogy mégsem közös az utunk, akkor is tisztán állhassunk leendő párunk elé. Ugyanakkor komolyan vettük, hogy házasság is lehessen belőle.

Ágnes: A tisztaság kérdés nagyon foglalkoztatott korábban is. Olvastuk, mondták és mi elhittük, hogy létezik a testi közeledés lépcsőzetességének törvénye: a testi érintkezés egy foka kielégít egy darabig, majd lassan kopni kezd, és mindig többre vágyunk. Előbb az érintés, majd intím érintések, majd a testi közösség (ld: Josh McDowell & Paul Lewis: Neked milyen szerelem kell? 84.o.) Mivel tudtuk, hogy a házasélet helye a házasságban van, elhatároztuk, hogy óvatosan bánunk a testi közeledésekkel, hogy a testünkkel ne többet fejezzünk ki, mint amennyire a kapcsolatunk megérett, amennyire a lelkünk eggyé vált.

Gimnazista koromban történt, hogy kaptam egy osztálytársamtól egy szerelmes levelet, majd válaszoltam rá. S aznap, egymást kézenfogva lelkesen mentünk haza. A srác búcsúzáskor meg akart csókolni, de erről sikerült lebeszélnem. Másnap furcsa üresség és zavarodottság volt bennem: mit csináltam én tegnap? Miért sétáltam kézenfogva a sráccal, hiszen alig ismertem. Rádöbbentem, hogy magam előtt és a többiek előtt sem tudom vállalni ezt a kapcsolatot. Egy pillanatra bebeszéltem magamnak, hogy szerelmes vagyok, de reggelre már csak annak örültem, hogy legalább nem hagytam magamat megcsókolni. Napközben persze nehéz volt a elmondanom neki, hogy bocs, de vége. Most már tudom, hogy akkoriban a srácnak nem lett volna szabad megírnia azt a levelet, és nekem nem kellett volna válaszolnom. Hiszen alig ismertük egymást, igazán baráti viszony se volt köztünk. Előbb arra kellett volna törekednünk, hogy megismerjük egymást... és még hosszú időnek kellett volna eltelnie addig a bizonyos szóig: hogy „szeretlek”.

Elisabeth Elliot: Szerelem és tisztaság c. könyvéből megértettem mi volt akkor a hiba:

"Apám azt a tanácsot adta négy fiának, hogy sohase mondják egy nőnek: ’szeretlek’, amíg nem készek azzal a kérdéssel folytatni: ’hozzám jönnél-e feleségül?’. De ne is kérdezzék meg senkitől, hogy ’hozzám jönnél-e feleségül?’, amíg előbb ki nem mondták: ’szeretlek’. - Milyen sok fájdalomtól és félreértéstől kímélnénk meg magunkat és másokat is, ha a férfiak betartanák ezt a szabályt." (73. o.)

András: Ifi hittanunkon minden alkalommal tettünk egy elhatározást, hogy váltsuk életre az órán tanultakat, az ott olvasott Szentírási részt. Engem egy találkozón megragadott Jézus szava: „amit egynek tettetek legkisebb testvéreim közül, azt nekem tettétek” (Mt 25,40). Megragadott a hozzá kapcsolódó feladat: keresd meg a legközelebbi embert és tégy neki valamit szeretetből. Hittanunkon arról is beszéltünk, hogy ha találkozunk, mondjunk el egymásnak valamit az Istennel és embertársakkal megélt kapcsolatunkból. Törekedtünk elmesélni, mit éltünk aznap, milyen apró szeretet-lépéseket tettünk embertársaink fel. Lassan gyakorlattá vált számunkra, és nagyon közel vitt minket Istenhez és egymáshoz.

Amikor elhatároztunk, hogy komolyan együtt akarunk járni, arra hívott bennünket az atya (amint mindenkit, aki együttjárt), hogy a közösségi ünnepeken ne csak egymással foglalkozzunk, hanem igyekezzünk a többiekre, a magányosokra, a vendégekre figyelni. Ez nem egészen könnyű, amikor nagyon szerelmes az ember. De végülis nagyon érdekes volt és egy egészen újszerű lelki kapcsolatot hozott létre köztünk. Annyira sikerült másokkal törődnünk, hogy volt, aki csak fél év késéssel fedezte fel, hogy elkezdtünk együttjárni.

Jegyesi felkészüléseinknek, illetve a „jegyes-oktatásnak” egyébként nálunk mindig központi témája a jegyesek közötti szeretet-kommunikáció megtanulása és a konfliktusok kezelésének megtanulása is. Gyakoroltuk a közös imát, a közös lelki megosztást, az egymással való őszinte beszélgetést; és azt is, hogy hetente legyen egyszer időnk egymásra, amikor egy csendes ima után írjuk le, vagy mondjuk ki egymásnak, milyen ajándékot kaptunk a héten a másik részéről, és mi az ami fájt, illetve melyek azok a nézetkülönbségek közöttünk, amelyeket tisztáznunk kell.

Ágnes: Házasságunk 13 éve alatt sok meglepetés ért a férjem részéről. De ezek mind pozitív meglepetések voltak. Az együttjárásunk során sikerült igazán megismernünk egymást. Az eltelt évek alatt, a hullámvölgyek ellenére is, növekedett a szeretetünk és a szerelmünk, és tudtunk átlépni minden nehézséget.

A mi életünk alapja is az, amely a legtöbb élő keresztény házasság alapja: a közös ima; a naponta megélt lelki élmények megbeszélése. Most már a nagyobb (a 3 év feletti) gyermekeink is belekapcsolódnak az esti imába, beszélgetésbe: Elmondjuk egymásnak, miben sikerült örömet szerezünk valakinek, vagy milyen esemény vagy fájdalom volt, amelyben Jézussal találkoztunk, Őt megszólítottuk, amiben segítségét kértük, amit Neki felajánlottunk.

András: Közeli és távoli baráti körünkben sok házasságot látunk tönkremenni. De azt is látjuk, hogy azok a párok, akik úgy készültek, ahogyan mi is, akár plébániánkon, vagy ismerősök között a Regnumban, vagy más ifi közösségekben vagy lelkiségi mozgalmakban, azok mind boldogan élnek. Hisszük tehát, illetve biztosak vagyunk benne, hogy ez a jó házasságkötés biztos útja.

(Forrás: Tomka Ferenc: Biztos út 34.o.)